A mítoszoktól a PLÁZA-állapotig
Beszélgetés Jankovics Marcellal


 


"A Föld szellemileg annyira lehanyatlott, hogy már az fenyeget: a népek elveszítik utolsó szellemi erejüket, ami lehetôvé tenné, hogy a ("lét" sorsára vonatkoztatott) hanyatlást egyáltalán észrevegyék, és annak tekintsék, ami. Ennek az egyszerű megállapításnak semmi köze sincs semmiféle kultúrpesszimizmushoz, persze optimizmushoz sem; hiszen a világ elhomályosulása, az istenek menekülése, a föld szétrombolása, az ember eltömegesedése, a gyűlölködô gyanakvás minden alkotó és szabad dologgal szemben olyan mértékű már az egész Földön, hogy az olyan gyermeteg kategóriák, mint pesszimizmus és optimizmus régen nevetségessé váltak már."

(Martin Heidegger)
-- Mítoszkutatói munkád során olyan korokban sétálsz, amelyek embere bizonyos tanok szerint sokkal közelebb volt a léthez, mint mi. Ha ez nem is ilyen egyszerű, annyi biztosnak látszik, hogy a mai társadalom pszeudo-világot épít az ember köré. Mintha az lenne a cél, hogy minél hülyébbek legyünk. Sorolhatnám az álvilágokat: Duna Plaza, McDonald's, hollywoodi filmek, multikultúra, satöbbi. Mennyire tudsz optimista maradni? 
-- Nem tudok. Ahol a mítosz véget ér, ott kezdődik az ember cyborg-sága. A cyborg szellemtelen. A világnak kétféle megértése lehetséges, a fizikai és a szellemi. Mindkettő alkalmas a megismerésre, de a fizikai út szerintem körülményesebb. Ha meditálva ülök, és azt képzelem, hogy utazom a kozmoszban, az információszerzés szempontjából értékesebb, mint hogyha egy űrhajóban ülök és kibámulok az ablakon.
-- Ráadásul a szovjet űrhajósok nem találkoztak Istennel, úgyhogy a fizikai űrutazás egy ilyen fajta megismerésre nem is tűnik alkalmasnak.
-- A tudománytörténetből az derül ki, hogy a lényeges dolgok közül mindig csak azt fedezték fel, amit korábban már ismertek. Ez a korábbi ismeret persze nem tudás volt, inkább megsejtés vagy ösztön. Az én vizsgálódásaim szerint a mítoszok, a szimbólumok mögött olyan ismeretek húzódnak, amelyekből arra kellene következtetnem, hogy a régiek mindent tudtak. Mondok egy példát. A brahmanizmus szerint a Világegyetemet Brahma kilélegzi, majd belélegzi. Ennek ideje többmilliárd év. Ha az időtartam nem is stimmel, megfelel egy tudományos álláspontnak, a táguló-összehúzódó kozmosz hipotézisének. Valahogy így működik a szimbolizmus, amihez képest a tudomány nagy hátránya, hogy egyszerre csak egy réteget lát. Egy fizikus nem tud még biokémikus és pszichológus is lenni.
-- A szimbolizmus -- a hasonnevű művészeti irányra is gondolok -- sokkal mélyebbre tud hatolni olyan belső tájak felé, amelyek a pszichológia eszközeivel nem cserkészhetők be. Mert ameddig a pszichológia eljut, onnan a lélek mindig továbbhátrál. A szimbolizmus villanásszerűen létközelibb állapotokba tud eljuttatni.
-- A különbség a kettő között körülbelül az, ami a hétköznapi és a költői szövegek között. Kovács Pista költő barátom egyszer megkért, hogy mutassam be a kötetét. A Nap könyvében idézek is tőle, mert olyan képeket használt teljesen ösztönösen, amelyek mitológiai szempontból mind megállják a helyüket. A költői szövegek mind emeletesek. Hogy úgy mondjam, "multikulturálisak". A prózai szövegekben leegyszerűsödik a nyelv, mert a prózai szöveg egyértelműségre törekszik. A világ élenjáró globalizáló csapata egy olyan nyelvet használ, ami kétszáz szóval mindent el tud mondani. Majdnem ott tart már, mint a magyar nyelv szaporodást jelentő igéjének különböző igekötős formái. A költő a sokértelműségből épít rendet. Nevezhetném vertikális építkezésnek is.
-- A logika és a logosz különbségéről van szó...
-- Igen, én a lineáris és a komplex gondolkodás különbségének nevezem. A lineáris ok-okozati nyomvonalon halad, és ha el is jut valahová, mire odaér, a teknősbéka lehagyta.
-- A te rajzfilmjeid mennyire tudják felhangolni nézőiket a komplex gondolkodásra?
-- Nagyon remélem, hogy segítik az ilyen irányú építkezést. Egy képen mindennek jelentőséget tulajdonítok. Ha például egyik figurám fölébe tornyosul egy másiknak, az egy hierarchikus viszonyt is kifejez. Nem azért alkalmazok ilyen beállítást, mert annyira hatásos, hanem mert el akarom vele mondani, hogy ez az ember erősebb, mint az a másik. Vagy hogy ennek az embernek a híve vagyok. Ezek a jelentések mellérendelten, néha búvópatakként vannak jelen.
-- És Az ember tragédiájában hogyan tudod elérni, hogy egy ennyire "verbálisan terhelt" filmből is utak nyíljanak fölfelé?
-- Már hogy csinálgatom ezt a filmet bokros teendőim közepette, az is nagy dolog. Az ember tragédiájához hozzányúlni egyébként életveszélyes, mert mindenkinek van egy képe róla, ugyanúgy, ahogy a Háború és békéről. Minden ilyen adaptáció eleve reménytelen. Nem tudom eltalálni mindenki Luciferjét. Amit én csinálok, az nem Madách műve, hanem Jankovics Madách-feldolgozása. Nálam mindegyik színnek van egy alapszimbolikája. Másrészt minden színt beárnyékol egyfajta halálszimbolika is, hiszen számomra ez a mű a halálról szól, nem a "férfi tragédiája". Az én filmemben a nő nem olyan fontos. Az ember számára a legszebb pillanat a Paradicsomból való kiűzetés volt. Mert előtte volt a jövő. Akkor még teleszívhatta magát a jó levegővel, belenézhetett a nagy vöröslő alkonyatba. Most éppen a római színen dolgozom. Egy pompeji szobában vagyunk, a falakon finoman mozgó falképek; az orgiázó társaság szobrokból áll. Időnként letörik belőlük egy darab, a falakon nőnek a repedések, sejtelmes fények villannak, egyre jobban mozog, remeg minden. Aztán a leomló falak mögött megfeszítetteket látunk. A szobrok átalakulnak a pompeji hamu-leletekké. A megfeszített Péter apostol lesz, aki, amikor Ádámék hajlanak már arra, hogy ezt a gondolatmenetet elfogadják, átalakul Krisztussá. Én az álom logikáját -- vagy logikátlanságát -- is használom. Az ember tragédiája nem tűri el a mitológia logikáját, de persze alkalmazok mitikus elemeket is. Például ahogy Lucifer kutya-farkas-sakálszerűsége követi a történetet. Az ősembernél a farkas: az emberhez hozzácsapódott társ. Egyiptomban Anubiszként jelenik meg, és így tovább.
-- Mennyire fontos egy alkotó számára, hogy higgyen a pedagógiában, hogy higgyen annak megtaníthatóságában, ami nem tanítható?
-- Alkotója válogatja. Például Miró művészete nagyon játékos, semmiféle pedagógiai szándékot nem hordoz. Ellentétben Picassóéval, akit játékosnak és felszínesnek hisznek, de aki ezzel ellentétben mérhetetlenül tudatosan alkotott. Ő mélységesen konzervatív volt, mélyre eresztett gyökerekkel élt. Minden játékossága mögött komoly pedagógiai szándék rejlik. A képzőművészet nagyjai -- Kandinszkij, Klee, Mondrian -- mind nagyon intellektuálisak, vagyis nagyon pedagogikusak. Szemben azzal a közvélekedéssel, hogy a festők, szobrászok buta emberek. Nem igaz, hogy az intellektualitás az ihletettség gátja. Bármilyen is, amit csinálok, nem tudok kibújni abból, hogy intellektuális legyek.
-- A civilizált emberiség mintha lassan két alfajra válna szét, fogyasztói és szellemi alfajra. Úgy is kérdezlek, mint a Nemzeti Kulturális Alap elnökét: be lehet-e vonni a fogyasztásra, a puszta anyagi létre kondicionált tömegeket a szellem áramába?
-- Mint az NKA elnökének, a fő problémám éppen az, hogy az Alap működése belterjes. Hiszen az általad említett, kultúrát csak televízión keresztül fogyasztó alfaj -- amely a lakosság 95%-át teszi ki, nincs bevonva a kulturális életbe. Ezért tiltakoztam annak idején a minisztérium szétszakítása ellen, hiszen az oktatásügynek, a művelődésügynek, a sport- és egészségügynek egy összehangolt programot kellene kidolgoznia annak érdekében, hogy a felnövekvő generációknak legyen "kulturális gyerekszobájuk". A mai fiataloknak ugyanis nincs. Egy álvallásban nőnek fel, amit a tévé virtuális valóságprogramja hirdet. A reklámok földi dolgokat kínálnak úgy, mint a Paradicsomba vivő utat. Ez irracionális vágyakat vált ki az emberekből. Nagy élményem volt, amikor a nyolcvanas évek elején Moszkvában jártam, és láttam a kilométeres sort az egyetlen ottani McDonald's előtt. Öt percig néztem ezt a lenyűgöző látványt, ekkor kijött egy ürge, kezében az eucharisztiával, amire huszonnégy órát várt. Beleharapott, és az arcáról lesírt, hogy magának se meri bevallani, milyen szart eszik. Az ember adaptációs képessége bámulatos. Csak abban bízhatunk, hogy ezek a divatok majd kihalnak, ahogy a nagy buta tömeg is leszokik majd a televízióról, hiszen az ma már teljesen nézhetetlen -- minden film, vetélkedő egyforma --, abbahagyja a McDonald's-ba járást, a Plaza-látogatást. E téren egyébként nincs fejlődés. Ezek a szabadidőkitöltő szórakozási formák nem különböznek attól -- és céljaikat tekintve is ugyanazok --, amivel a hatalom a régi Rómában etette a "proles"-t a kenyér mellett: cirkusszal.
-- Ha már visszatértünk Rómához, Pompejihez: szerinted mi mennyire vagyunk hamu alatt?
-- A szellem emberei nem halottak. Írtam egy tanulmányt, ami karácsonyra fog megjelenni: A kultúra genetikája. Abból indulok ki, hogy a civilizáció csak egy kanyar. A civilizáció visz el bennünket a cyborg-létbe, a szellemet kikapcsolja. Computerekké váltunk. Aki ezt fölismeri, és védekezni kezd ellene, visszamegy akár ösztönlénybe, még mindig jobban jár. Mondjuk, ha csajozik. Ahogy öregszem, egyre inkább hiszek abban, hogy egy nagy program részei vagyunk, és ez a rossz kanyar is része a programnak. Ha a program nem valósul meg, az se baj, mert van a világban még négymilliárd kísérleti bolygó, ahol megvalósulhat. Én szeretném, ha itt valósulna meg, de nem kell feltétlenül itt történnie. Nem kell mindenkinek kiválasztottnak lennie. Meghívott mindenki, de kevesen vannak a kiválasztottak. Jézus csak hetven embernek prédikált, de ötezernek adott ennivalót. Valahogy így kell. Ötezernek enni adni, hetvennek prédikálni.
Riporter: Végh Attila

 

Herbert Girardet
Világvárosok: pusztulás vagy fenntarthatóság?


 


Az emberi faj az evolúció során példa nélkül álló szakaszba jutott: lassan városi faj lesz belőle. A falvak és kisvárosok helyett egyre inkább a nagyváros válik az ember az elsődleges élőhelyévé. Az új évszázad hajnalán az emberiségnek már csaknem a fele különböző méretű városban él és dolgozik, míg a másik felének a gazdasági fennmaradása egyre inkább függ tőle, hiába él továbbra is kisvárosban vagy faluban. Egy évszázad alatt a világ lakosságának városi hányada 15%-ról 50%-ra növekedett és ez a szám tovább fog növekedni.

A modern városok mérete sohasem látott mértéket ölt, akár a lakosok számával, akár területükkel fejezzük ki: a földön 1800-ban mindössze egy olyan város állt, amelynek egymilliónál több lakosa volt -- London. Abban az időben a világ 100 legnagyobb városában összesen 20 millió ember élt, a városok nem foglaltak el pár ezer hektárnál több helyet.
1990-ben a világ 100 legnagyobb városában 540 millió ember élt, és ebből 220 millió a húsz legnagyobb városban, többszázezer hektár alapterületű, több, mint tízmillió lakosú óriási metropoliszokban. 35 olyan város van, ahol több mint 5 millió ember él, és több százra tehető az egymillió lakos feletti városok száma.
A XIX. és a korai XX. században az iparosodás terjedése és az ahhoz kapcsolódó fosszilis üzemanyag-felhasználás gyors növekedése eredményezte, hogy a fejlett országokban a városiasodás alapjaiban végbement. Ma a világ legnagyobb és leggyorsabban növekvő városai a fejlődő világban találhatók, ahol meghatározó az ipari-városi fejlődés a vidék hanyatlásával egyidejűleg.
A városi növekedés megváltoztatja a világ arcát és az emberiség életkörülményeit. Képes-e alkalmazkodni bolygónk az elvárosiasodott emberi fajhoz, amely a fennmaradásához szükséges erőforrásait egy folyamatosan globalizálódó hátországból nyeri? Boldogul-e az emberi faj a beton-katlanok magas népsűrűséggel ? 
A városok ugyanakkor rendelkeznek a fenntartható fejlődés alapvető feltételeivel, mivel nagyszámú embert véges helyen sűrítenek össze. Jelentős megtakarítást kínálnak a munkaerő elosztás, a lakhatás és a szolgáltatások terén. Biztonságot és kényelmet kell kínálniuk az embereknek, anélkül, hogy elpusztítanák azt a makrokörnyezetet, melytől az ő létük is függ.

 

 
 

A városok bolygója


 

Ma a városok növekedésének rendkívüli gyorsasága az egyik legfontosabb kérdés, amellyel szembe kell néznünk. A városi népesség növekedése háromszor olyan gyors ütemben történik mint az egész népességé, ami az emberek városba áramlásával és a városokban egyre növekvő születési arányszámokkal magyarázható.

Az emberiségnek mostanáig kevés tapasztalata volt a nagyvárosi élettel kapcsolatban, és a városok elviselhetővé tételét is csak most kezdi tanulni. Sokat hallani a "globális városi krízisről", a lég- és vízszennyezésről, az infrastruktúra hiányáról, a hajléktalanokról, a munkanélküliekről és az óriási forgalmi torlódásokról, de igen keveset hallunk azokról a probléma-megoldó próbálkozásról, amelyek fejlődő és a fejlett világ számos nagyvárosában zajlanak.
A kormányszervek rádöbbentek, hogy egyedül nem képesek boldogulni a gyors városiasodás okozta változásokkal. Következésképpen új együttműködési formákat dolgoztak ki a helyi szervezetekkel, a magánszektorral, a nem állami szervezetekkel (NGO-kal) és a különböző közösségekkel. Sok kormány rájött, hogy amennyiben fenntartható városi fejlődés elérése a cél, akkor a helyi szerveknek erősebb, önállóbb szerepet kell adniuk. 
A városok a gazdasági fejlődés motorjai, az álláslehetőségek mágnesként vonzzák vidékről a városba az embereket. Különösen jellemző ez például Kelet-Ázsia országaira, Kínára, Malajziára és Dél-Koreára, ahol a városokban megindult, és előre nem is sejtett mértékű gazdasági fejlődés több százmillió embert érintett. Az urbanizáció drámai változást hozott az életszínvonal terén, amelynek következtében a városok lakói gazdagabbá váltak mint a vidékiek.
A városok ugyanakkor befolyásolják a vidék életszínvonalát is. A városi termékek egyre könnyebben elérhetővé válnak számukra, a vidéki emberek a városi életszínvonalat tekintik összehasonlítási alapnak. A vidékről városba áramlás abból a hitből is ered, miszerint a nagyvárosok jobb oktatási lehetőségeket kínálnak mint a vidék, ráadásul a városokat kulturális és szórakoztató központoknak látják, amelyek széles kínálattal elégítenek ki mindenféle igényt.

 

 
 

A menedék több mint egy tető az ember feje fölött


 

Az egyik legfontosabb előttünk álló feladat, hogy a folyamatosan növekvő számú városlakó számára kielégítő hajlékról gondoskodjunk. Mind a fejlett, mind a fejlődő világban több százmillió városi szegény él megfelelő otthon nélkül.

A megfelelő hajlék sokkal többet jelent annál, minthogy egy tető van az ember feje felett. Az otthon jelent elegendő teret és biztonságot, egy helyet ahol kipihenhetjük magunkatt, bizalmas elvonultságot, stabilitást és tartósságot, megfelelő világítást és szellőzést, kielégítő infrastruktúrát a higiénia és hulladékkezelés szempontjából. Szintén fontos, hogy a hajlék közel legyen a munkahelyhez és az alapvető szolgáltatásokhoz , és mindezt elviselhető áron kínálja.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az otthonteremtés közösségi megközelítése nagyban hozzájárul a fenntartható városi élettér kialakításához. Ahol az emberek jelentős szerepet kapnak saját otthonaik kialakításában, ott hatékonyabban mozgósítják erőforrásaikat.

 

 
 

Városi környezet: A nagy kérdés


 

A Föld környezeti állapotának drámai hanyatlásában a városok központi szerepet játszanak: nagymértékű gazdasági aktivitásuk és a sűrű városi lakosság növekvő mennyiségű fogyasztása egyre több és több természeti erőforrást emészt fel. A bolygó szárazföldjeinek két százalékát elfoglaló városok a Föld erőforrásainak több mint háromnegyedét használják fel, és hasonló arányú a hulladék kibocsátásuk is. 

A városok környezeti hatását mind helyi mind globális viszonylatban érezni lehet. Vegyük például a légszennyezést: az energiaforrások legnagyobb felhasználójaként a városi lakosság az okozója a Föld légrétege olyan szintű szennyezésének, amely az emberek egészségére és az egész bioszférára drámai hatással van. Helyi szinten a légszennyezés -- nitrogénoxidok, kéndioxid, szénmonoxid, szemcsés és nem elégett szénhidrogének -- olyan probléma, amellyel a világ legtöbb nagyvárosának szembe kell néznie. Az emberiség számára a huszonegyedik század legsürgetőbb kihívását a fenntartható városi fejlődés jelenti. Lehet-e csökkenteni a városok óriási erőforrás-étvágyát és hulladék-kibocsátását? Lehet a városokból az emberiség számára erőforrás- és energiahatékony otthont teremteni?

 

 
 

A városi technológia


 

Az utolsó két évszázad során bekövetkezett városi növekedés kizárólag az új technológiák széles skálájának alkalmazásával volt lehetséges; mint pl. a fosszilis üzemanyagokra alapozott közlekedés, az árammal és gázzal működő berendezések, a vízvezetékek és a szennyvíz- és hulladékkezelő rendszerek. Ezek közül változatlanul sokat használunk napjainkban is, pedig soknak közülük már lejárt az ideje és nem felelnek meg a a fenntartható városi fejlődés követelményeinek.

A városok környezeti problémáinak jelentős része ezekhez a technológiákhoz kapcsolódik. Az energiaellátó és közlekedési rendszerek gyakran nagyon nem hatékonyak és mértéktelenül sok káros anyagot bocsátanak a levegőbe. Szennyvízkezelő telepeink nem fordítanak gondot az értékes növényi nitrátok kinyerésére, amelyeket azokon a földeken lehezne hasznosítani, ahol a városi fogyasztásra szánt növényeket termesztik. Rengeteg szilárd hulladék kerül a lerakóhelyre ahelyett, hogy újrahasznosítanák őket. 
Létezik viszont egy sor olyan környezetbarát technológia, amely hozzájárulhat a városok fenntarthatóságához. A megújuló energiaforrásokat a hagyományossal ötvöző hatékony energiaellátó rendszerek állnak rendelkezésre , melyek alkalmasak a városi épületek áramellátására. Új anyagok és építészeti eljárások lehetővé teszik a városi épületek energiahatékonyságának növelését. Az újrahasznosítással rengeteg erőforrást takaríthatunk meg. El kell érni, hogy a városok körforgáson alapuló anyagcserével minél kevesebb "lábnyomot" hagyjanak maguk után.

 

 
 

Városi gazdálkodás


 

A hagyományos városokban a városi mezőgazdaság fontos kísérője volt a városi életnek mind az élelmiszerellátás részeként, mind ínséges időkben vésztartalékként. A világ városai közül sokban még mindig tekintélyes mennyiségű élelmiszert állítanak elő, különösen a szegényebb régiók városi társadalmaiban, pl. Kínában, Afrikában, Indiában és Dél-Amerikában. A városi zöldségtermesztés visszatért néhány fejlett ország nagyvárosba is, mint pl. New Yorkba. A városi mezőgazdaság kifizetődő, mivel munkahelyet teremt, szállítási és raktározási költségektől mentes és nélkülözi a nagykereskedők bekapcsolódását, miközben biztosítja a friss szállítmányt.

Érdekes szempont a városi mezőgazdaság esetében a mindig rendelkezésre álló szerves trágya és komposzt felhasználása. Kairó példája bemutatta, hogy mennyi élelmiszert lehet termeszteni a városi peremföldeken a városi komposzt felhasználásval. A városi újra-feldolgozó telepeket felszerelték olyan technológiával, amely lehetővé teszi szerves anyagokból nagy mennyiségű komposzt előállítását. Ezekből az anyagokból minden város rengeteg fölösleggel küzd, és a természetes felhasználásuk a városi vagy városkörnyéki élelmiszertermelésben fontos szempontja lehet a hosszú távú városi önfenntarthatóságnak.

 

 
 

A nemek különbözően élik meg a nagyvárost


 

Szerepüknek, felelősségüknek és erőforrásaiknak megfelelően a nők és a férfiak különbözőképpen élik át és használják a nagyváros adottságait. A város lehetőségei és hátrányai egyformán érintik mind a két nemet, de a nőket arányatlanul terhelik a hátrányok. Sokuk családanya és egyben jövedelemszerző is. Gyakran nagy távolságokat kell utazniuk az otthon és a munkahely között. A fejlődő világ városaiban élő alacsony keresetű nők különösen leterheltek. Az alapvető szolgáltatások hiányában a nőknek gyakran olyan kötelezettségeket is teljesíteniük kell, mint az ivóvíz és tüzelőanyag gyűjtés és a hulladék eltávolítása. 

A nők a földön mindenfelé megkérdőjelezik a felelősség-megosztás és a városok igazgatásának a módját: sokuk erőteljes nyomást gyakoroló érdekcsoportokban tömörül, hogy megváltoztassa a kialakult szokásokat. Ez többek között ahhoz vezethet, hogy a városok tervezését megvizsgálják a térbeli elrendezés szempontjából is. A nők más szemlélettel látják a város térbeli kiterjedését, és nagyobb hangsúlyt fektetnek az otthon és a munkahely közelségére. 
A nemek közti vita több téren is kihathat a város politikájára. Így például egyre inkább teret nyer az az elképzelés, amely szerint a hagyományos -- a magánéletet a munkától és a hivataloktól elválasztó -- városi struktúra nem egészséges. Az a felfogás, amely szerint a hivatal, a munkahely a férfi területe, a magánélet világa pedig a nőé, már nem érvényes, de a városi struktúrák változatlanul ezt tükrözik.
A várostervezés még mindig elfogult a nemekkel szemben: a nőket igazságtalanul figyelmen kívül hagyja. Olyan tervezést kell tehát megvalósítani, amelyben nők és férfiak egyaránt felelősnek érezhetik magukat városuk alakításért, a város által minden polgárnak nyújtott életminőségért.

 

 
 
 

Girardet, Herbert: The Gaia Atlas of Cities
(London : Gaia Books, 1996)

Fordította: Darvas Katalin

 


Atommal vagy nélküle

Beszélgetés Foltányi Zsuzsa biológus mérnökkel,
az Ökotárs Alapítvány igazgatójával,
az Energia-klub vezetőjével


 


-- Hatalmas ereje van az atomnak. Ez az erő mindig is vonzó volt a hadiipar számára. Egy olyan világégésben, mint ami ebben a században nem egyszer előfordult, kézenfekvő volt e hatalmas erő felhasználása hadi célokra. Az is természetes, hogy az atomászok olyan megoldásokon törik a fejüket, hogyan lehetne a hadi célokra kifejlesztett anyagokat újra hasznosítani. Például az úgynevezett kevert fűtőanyagú fűtőelemek is valamelyest ezeket a hadi hagyatékokat próbálják felhasználni. Magyarán szólva: a tisztán hadi célokra kifejlesztett technológiából egy iparág életben tartása miatt került be a polgári használatba az atomreaktor. Ha megnézzük, hogy ebben a században mi minden indult el a villamosítással, az autóiparral, közlekedési szokásaink és egész életmódunk megváltozásával, óhatatlanul képbe jött az atomenergia, mint villamosenergia termelő lehetőség. Az elmúlt 25 évben a nemzetközi atomszervezetek folyamatosan fölé értékelték a világ nukleáris kapacitását, annak megfelelően, hogy mennyi atomerőművi kapacitást szerettek volna ők látni a világban. Ezzel szemben kiderült, hogy jóval kevesebb atomerőműre van szükség, és hogy ezek az atomerőművek nagyon nagyon gazdaságtalanok. Önmagáért beszél, hogy az elmúlt évtizedben több mint száz atomerőművet állítottak le szerte a világon, és nagyon sok esetben gazdasági megfontolásokból. Ha egy kicsit előrenézünk, akkor valószínű, hogy 2000-2005 tájékára tehető az a fordulópont, amikor kiderül, hogy van-e rövid távon jövője az atomenergia úgynevezett békés célú felhasználásának.

-- A világon ma körülbelül 430 atomerőművi blokk működik.
-- 1975-ben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség kb. tízszeresére becsülte a 2000-re várható atomerőművi kapacitást, ahhoz képest, amennyi a mostani tudásunk szerint létezhet 2000-ben. Az atomenergia ipar mindig rózsásabban látta saját jövőjét. Egyrészt nem számolt akkora társadalmi ellenállással, amelynek erősödése nyilvánvalóan összefügg a társadalmak demokratizálódásával. Az állampolgárok egyre több jogot kérnek a beleszólásra, látni szeretnék, mi hogyan zajlik, így jogot formálnak arra is, hogy eldönthessék egy ilyen technikáról, hogy azt elfogadják-e, hajlandók-e alkalmazni. Másrészt senki nem gondolta, maguk az atomászok sem, hogy ilyen gazdasági nehézségekbe fog ütközni ennek az iparágnak a túléltetése. Nem számoltak a hulladék-elhelyezési és még sok-sok minden más olyan költséggel, melyeknek bele kell számítódniuk az atomenergia árába, mindig is azt gondolták, hogy e problémák megoldása majd az állam feladata lesz, illetve a jövő generációké.
-- Olvastam a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség egy jelentését, amelyben a globális felmelegedés egyetlen ellenszereként az atomenergia használatát jelölik meg és furcsállják, hogy Svédország 2010-ig le akarja állítani az atomerőműveit. Vajon a globális felmelegedésre megoldás-e az atomenergia?
-- Ez egy nagy blöff. Az atomenergia nem valós válasz a globális felmelegedésre. E folyamathoz fogyasztói kultúránk, csomagolástechnikánk, vízpocsékolásunk ugyanúgy hozzájárul, ezek mind energiában is kifejezhetőek. Az atomenergia használatától nem fognak megváltozni, közlekedési szokásaink, az azzal kapcsolatos kibocsátás attól nem lesz jobb. 
Van a dolognak egy technikai nehézsége is. A globális felmelegedés ellen nagyon gyorsan kellene tenni. Technikailag elképzelhetetlen, hogy pár évtized alatt a világ energiatermelését átalakítsuk atom alapúra. Pár évvel ezelőtt, amikor a klímatárgyalások elindultak, és az atomipar elkezdett lobbizni azzal a szlogennel, hogy majd ők megállítják a globális felmelegedést, a Greenpeace végzett egy számítást. Eszerint az atomászok elképzelése körülbelül azt jelentette volna, hogy a világban minden harmadik napon egy-egy ezer megawattos atomerőmű kezd el termelni. Én nem tudom, hogy ki érezné magát biztonságban, ha az egyre növekvő népességű dél és kelet országaiban ilyen atomerőművek kezdenének termelni. Az iparág veszélyeit minden szempontból megértő, tudatos atomerőművi dolgozók hiányában ez valami egészen elképzelhetetlen veszélyt jelentene a világ számára. Jó néhány évvel ezelőtt, amikor Németországban elindultak az atomerőművek elleni tiltakozások, különböző tanulmányok születtek arról, hogyan lehetne valóban biztonságosan alkalmazni ezt a technikát. E tanulmányok java része arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen egy rendőrállamra lenne szükség ahhoz, hogy a legbiztonságosabban működhessen az egész láncolat az urán kibányászásától a hulladékok lerakásáig. Nem tudom, ki az, aki rendőrállamban szeretne élni?
-- A radikális környezetvédők és nagyon sok állampolgár is azt szeretné, ha semmilyen atomerőmű nem működne a világon. Ugyanakkor vannak olyan országok, amelyeknek a villamosenergia termelése elég nagy százalékban ezekre az atomerőművekre alapozódik.
-- Ilyen hatalmas atom részarányú országok Belgium, Franciaország és sajnos Magyarország is. Az tényleg elképzelhetetlen, hogy egyik napról a másikra az összes atomerőművet leállítsák. Ugyanakkor szinte valamennyi említett ország rendelkezik olyan energiapolitikai elképzelésekkel, amelyek számszerűsíteni tudják az atomenergia kiváltását. Franciaország számára sem lenne ez olyan bonyolult dolog. Ami a francia atomipart illeti, a kormány aláírt a francia zöldekkel egy moratóriumot arról, hogy elkövetkezendő évtizedben nem lesz új atomerőmű-építés, véglegesen leállítják a Phoenixet, amely egy elvetélt iránya az atomerőmű-fejlesztéseknek. (A Phoenix egy szaporító reaktor, melynek igen sok veszélyes balesete volt az elmúlt években.) Azon kívül arról is szól ez a moratórium, hogy a reprocesszálót sem fejlesztik tovább.
-- Ha az atomerőművek használatát, illetőleg leállítását nézzük, talán a legkritikusabb pont az, hogy a jelenleg működő atomerőművek közül nagyon sok olyan van, amelynek biztonsága legalábbis kétségesnek mondható. És nemcsak a csernobili atomerőművet hoznám fel példának, hanem elsősorban a meglehetősen nagy számú kelet-európait.
-- Csernobil után valóban a világ figyelmének homlokterébe kerültek az úgynevezett RBMK- reaktorok, amilyen a csernobili is volt. Ezekből még jó néhány működik a volt Szovjetunió területén. Például az elhíresült szentpétervári blokkok is hasonló típusúak voltak. A vitatott biztonságúak közé tartozik a 440 megawatt kapacitású úgynevezett VVR-család első generációs típusa, amelyből sok üzemel még, például a szlovák--magyar határtól nem messze Bohunyicében, Bulgáriában Kozlodujban, Oroszország területén a Kola-félszigeten és még sok más helyütt is. Noha van politikai szándék és akarat a nyugatban -- amit gazdasági erővel is megtámogat --, hogy ezeket az erőműveket biztonságosabbá tegye, de maguk az atomtudósok és a biztonsággal foglalkozó szakemberek kérdőjelezik meg, hogy az öszvérmegoldások, vagyis a régi orosz típusok új, nyugati biztonsági rendszerrel történő felszerelése valóban jelent-e akkora biztonságnövekedést, amelyre szükség lenne. Ráadásul ezek a megoldások hihetetlenül költségesek. Ha azt a pénzt, amit a biztonság növelésére fordítanak, akár energia-hatékonyságra, akár megújuló energiaforrások gyakorlati alkalmazásának növelésére költenék, akkor az eredmény sokkal sokkal pozitívabb lenne. 
-- Az egyik leginkább aggodalomra okot adó dolog a nukleáris hulladék kérdése. Én úgy tudom, hogy a nukleáris hulladék elhelyezését még sehol a világon nem sikerült hosszú távra megnyugtatóan megoldani.
-- Hosszú időn keresztül látszólag Svédország járt közel a megoldáshoz, amikor földalatti tárolást kezdett. Olyan geológiai képződményt keresett és talált, amelyikben el tudja helyezni a kimerült fűtőelemeket és egyéb más, nagy aktivitású hulladékokat. Még mindig csak a kísérlet szakaszában van az egész, de még sehol a világon nem sikerült rá végleges választ adni.
-- A nukleáris létesítmények váltják ki világszerte a legnagyobb lakossági tiltakozásokat. A hazai akciók közül elég csak emlékeztetni a nem régen lezajlott mohi atomerőmű elleni, mondhatni országos tiltakozásra.
-- Magyarországon is van történelme az antinukleáris mozgalomnak. Még a rendszerváltás előtt kezdődött az Ófalui esettel, amikor az atomipar a szokásos módon egy pici, szegény község tőszomszédságába akarta kis és közepes aktivitású hulladékait lepakolni. 
Nem ment. Akkor Ófalunak és a szomszédságában lévő településeknek nagyon jól szervezett közössége volt, és nagyon jó polgármestere. Nem ment teljesen egyszerűen a paksi atomerőműnek az úgynevezett átmeneti tárolót felépíteni sem. A "Szarkofág Nélküli Jövőért" Egyesület megpróbált mindent megtenni annak érdekében, hogy legalább az információk tisztességesen, mindenki számára rendelkezésre álljanak. 
A mohi atomerőmű ellen is szerveződött Magyarországon is nem kevés akció. A környezetvédő civil szervezetek majdnem mindig megszólalnak és hallatják a hangjukat, amikor az energiapolitikáról van szó, és a hosszú távú elképelések közül még mindig ott szerepel Paks bővítése. Egyre több tudás áll rendelkezésünkre arról, hogy mit jelent az atomenergia használata. 
Egyre inkább látjuk, halljuk, megértjük, hogy ez a láthatatlan, szagtalan sugárzás hosszú távon milyen változásokat okoz a környezetben, a természetben és így az emberben is. Teljességgel érthető, hogy az emberek aggódnak. Nem tudjuk megfogni a sugárzást, de felfogjuk, hogy Hirosima és Nagaszaki áldozatainak, túlélőinek és az ő utódjaiknak mit jelentett. Vagy amikor látják az emberek, hogy Csernobil 30 kilométeres körzetében akárcsak a növényzetben milyen változásokat okozott, vagy amikor egy-egy kísérleti eredményt bemutató tudományos ismeretterjesztő film horrorképeit látja az ember, akkor teljesen jogosan fél. A tudomány előrehaladtával, a kutatások eredményeinek megismerésével az emberek kezdenek rádöbbenni arra, hogy milyen örökséget jelent az atomenergia használata gyermekeik számára. A dolog másik része nagyon prózai. Közpénzekből, az egyszerű emberek adóiból a mai pillanatig nagyon sok pénzt fordítanak az atomenergiára.
-- Gondolom, hogy nincs egyetlen felelős állampolgár sem, aki az atomenergia háborús felhasználására igent mondanána. De mondhatunk-e teljesen nemet a nukleáris technológia energia célú felhasználására, vagyis az atomerőművekre?
-- Én őszintén nemet mondok rá. Ezzel persze nem azt mondom, hogy holnap csukjuk be az összeset. De igen is meg vagyon arról győződve, hogy ma a világ számára sok-sok más lehetőség kínálkozna az energia-termelésben. Ha mindaz a pénz, amit például az Európai Unió manapság kutatás-fejlesztés címen a nukleáris technikák fejlesztésére költ, mondjuk csak a fényelektromos cellák fejlesztésére költené helyette, akkor pillanatok alatt kiderülne, hogy abszolút kizárhatnánk az életünkből az atomerőműveket.
A beszélgetést Mangel Gyöngyi készítette.

 
 

Tűz fölé tartva


 


Szitába zárt idolbábok, szárnyas istenek között járunk. Napos-holdas életfa jelöli utunkat és napszarvasok segítenek az eligazodásban. A sámándobról a tradicionális jelképeken, madártollakon és bőrszalagokon kívül töltényhüvelyek is lógnak -- egy polarizálódott világ szimbólumai.

Kozák Attila kiállításán vagyunk. A grafikusművész krónikásként keresi a jeleket, amelyek összekötnek régi hitvilágunkkal, emlékeztetnek minket arra az időszakunkra, amikor az egység még nem bomlott fel ember és környezete között. A pszichológia a környezet kihívására adott lélektani válaszokat vizsgálja; az alkotó ezeket a válaszokat képi jelekkel, szimbólumokkal rögzíti.
-- Tudom, hogy vannak kedvenc jeleid, szimbólumaid, amelyeket szeretsz rárakni a képeidre. Mit jelentettek egykor és mit jelentenek ma ezek a szimbólumok? Változnak-e a szimbólumokhoz tapadó jelentések a környezeti-társadalmi viszonyok változásával?
-- A természeti népek szemléletének megismerése, úgy tűnik, egyre fontosabbá válik korunkban. Az ősi, kollektív szimbólumokon kívül minden népnek megvannak a maga évezredes saját szimbólumai. A magyarság esetében ezek régi hitvilágunkban gyökereznek. Szinte minden képemben felbukkannak valamilyen formában -- akár csak jelzésértékűen --, hiszen történetünk, múltunk bennünk van, minden mozdulatunkban, bár gyakran nem is tudunk róla.
-- Ezek a szimbólumok lelkünk ősi állapotát, viszonyulásait rögzítik. Mítoszaink a világot megbonthatatlan egységben voltak képesek ábrázolni és az egyén számára értelmezni, helyét a világban kijelölni. Ma, amikor az egység felbomlani látszik, különösen fontos, hogy a régi képességünket, szimbolikus gondolkodásmódunkat visszanyerjük.
-- Pontosan ezért fordulunk újra "segítségért" hozzájuk; fontosnak tartom, hogy használjuk őket, eredeti értelmezésükben. Amikor egy idős parasztember arcát nézem, akinek a bőrét a nap égette, a szél cserzette, ráncokat gyűrt az arcára, látom rajta az egész életét -- és a kőszikla, amit az évmilliók elkoptattak, a szél, a víz, az erózió alakított, ugyanúgy sűrítője történetünknek. 
Sétálok a kiállított tárgyak között. A falon fakeretes szita, benne színes rongyokba csavart házibálványok, sugaras nap és holdjel -- hamisítatlan szibériai hangulat. "Szita, szita péntek, szerelemcsütörtök, dobszerda..." -- ez a varázsoló gyermekmondóka jut eszembe. A szita és a dob összefonódását őrzi gyermekkorunk mondókája is, hiszen a sámándobot -- alaki hasonlóság miatt -- gyakran helyettesítették szitával. A dob pedig az utazást, a világok közötti átjárhatóságot, a "fenn" és "lenn" összeköthetőségét biztosította. Az ötlet kiváló -- Kozák Attila mestere a különleges részletek alkalmazásának. Háromdimenziós, földből kihajtott gabonaszemeket operál be a képébe -- nem elégszik meg a síkbeli hatással. Mindenféle elképesztő tárgyat felhasznál: tollakat, magocskákat, fémszálakat -- és még ki tudja, mi mindennel bűvészkedik. Összemosódnak a határok festmény és montázs között. A tartalmi üzenethez jól megtalálja a megfelelő formát: kifejezőeszközeinek fegyvertárában igazán nem mindennapi ötletek között válogathat. Nem kell azt gondolni, hogy Kozák Attila -- valamiféle álromantikus pózból -- a jelenkor problémáinak megoldása elől menekül a múlt szövevényes labirintusrendszerébe. A régmúlt emlékkockáit inkább figyelmeztető tábláknak használja, amelyek segítenek a tudatos választásainkban.
-- Az utóbbi néhány év a Nagy Etetőtelepek létrehozása és a Szórakoztató Vásárlások kora néven jegyződött történelmünkben. Az irányított kényszerfogyasztás társadalmában az önkorlátozás nem jelenti-e gátját az önmegvalósításnak?
-- Nem, sőt, alkotó energiák szabadulnak fel ezáltal. Mérhetetlen időt, értékes órákat töltünk el üres, lélektelen tevékenységekkel, azt a illúziót keltve magunkban, hogy saját akaratunkból tesszük ezt. Dróton rángatnak minket is, kábelvezetéken jön az égi üzenet: mit vegyél, mit egyél. Hol vagyok én benne ebben a játékban? Az önkorlátozás -- amely számomra inkább azt jelenti: nem engedem, hogy befolyásoljanak -- kevesebb időt szab a létfenntartásért vívott vegetatív cselekvéssoroknak (eszegetés, táplálékbegyűjtés stb.). Ám bármennyire is a tolerancia jellemzi -- vagy inkább szeretné jellemezni -- korunkat, egyre inkább kivetődni látszanak a belső hangjukra hallgató emberek, hiszen nyűg nekik a vásárlás, szenvednek a zsúfoltságtól, nehéz őket manipulálni. Individualizmusuk szálka a nagy médiumvarázslók szemében.
-- A fogyasztói társadalom gyermeke saját mércéje helyett a tömegkommunikációs eszközök elvárásaihoz igazodik. Mint kívülről irányított típus, azt és úgy teszi, ahogy elvárják tőle, hiszen legfőbb célja a betagozódás. Megtanulja úgy szeretni a dolgokat (a hamburger ízesítésétől az éppen aktuális tusfürdő kiválasztásáig), ahogy elvárják tőle -- a vágyott álom-életmód elérése, a csoporthoz való tartozás nyáj-öröme feledteti vele kételyeit. Hedonistává válik, a bőség kosarából kétszer is szed (hiszen a reklámokból tudja, hogy neki ez jár) -- érzéketlen a világ dolgai iránt.
-- A multinacionális cégek is megteremtik a saját jelképrendszerüket. Jelszavakkal, emblémákkal ostromolják a ma élő ember agyát. De milyen üzenetet hordoznak ezek a jelek? A mágia helyét átveszi a gazdasági mágia. Nem kell elmenni vadászni, nem kell jeleket hagyni, nem kell megtanulni e jelek jelentését. Vadászat helyett elég a reklámtáskát lóbálni, amin az ősi szimbólum helyett a cég emblémája jelenik meg. A régiek tudták, hogy az évszázados, évezredes tapasztalatokat hogyan sűrítsék. Minél inkább városiasodunk, annál inkább felejtjük el egykori jeleinket. Ne csak a ménkű nagy sárga M betűről tudjuk, hogy mit jelent!
-- A természeti népek hiedelemvilágának fontos jellemzője volt a lélekhit, az animizmus. Hitük szerint mindennek lelke van, ezért nem bántottak semmit, hiszen ezzel megsértették volna a környezetüket, engesztelő áldozatot kellett volna bemutatniuk. Az eldobható tárgyak korának emberéből ez a felelősségteljes életérzés már kiveszett, nem beszélhetünk ilyen formában animizmusról. A gyártók már nem is törekednek tartós dolgok létrehozására, hiszen a birtokbavétellel a tárgy jószerivel betöltötte rendeltetését -- széteshet, de ez nem szomorít, lehet újat vásárolni, hisz oly sűrűn változik a trend, hogy másképp lehetetlen lenne követni. Mi lesz akkor századunk emberével -- ő szabadon garázdálkodhat? Milyen hatásai vannak annak, hogy a lélekhit megszűnik? Mi lesz velünk? Kinek mutassunk be engesztelő áldozatot?
-- Magunkra maradunk. A szimbólumok azonban nem engednek felejteni. Ébren tartják az emlékezetet, feltámasztható velük az a tudás, amelynek a szimbólumrendszerét -- sajnos messze nem olyan árnyaltan, mint egykor -- ma is használjuk, csak elfelejtettük, nem ismerjük az eredeti jelentését. A belvárosi eklektikus építészet gyakran használja a tympanont, amelynek háromszöge ősi napszimbólum -- de ki emlékszik erre? Fel kell tárni újra azt, ami a mélyrétegekbe rakódott -- mert különben formalitássá üresednek ezek az "üzenethordozók".
-- A meghatározó kapcsolatok közé tartozik számomra a külső környezetem természeti részeivel való intim viszony kialakítása. A köztem és az általam kiválasztott hely között létrejött bensőséges kapcsolat megvédhet felelőtlen döntéseimtől. Ha saját lelkem kiterjesztésének érzem ezt a tájat, akkor pusztulásakor belőlem hal meg valami. Egykor mindenkinek akadtak ilyen titkos kapcsolatai. Mennyire épülhet bele egy természeti elem -- barlang, fa, mező -- az egyéniségbe? 
-- Hadd meséljek ezzel kapcsolatban egy történetet! A nyolcvanas évek elején Érden felfedeztem magamnak egy felhagyott kőbányát. Nem árasztotta az érintetlen természet emelkedett hangulatát. Seb volt a tájban. A maga raszterformáival azt az érzést keltette bennem, hogy egy lakótelepnek az ablakait, a lakógyárat látom. Nekiálltam kifesteni. A mai kor barlangrajzait festettem rá: kromoszóma-embereket, Föld-anyát, számomra fontos jeleket -- afféle élő múzeumot. Aztán jöttek a buldózerek, és benzinkút meg bevásárlóközpont épült a kőbánya helyére. Nyilván megvolt az igény ezekre, de hová lettek a sziklarajzok? Gyakran elgondolkozom rajta, hogy a mai ember mit fog maga mögött hagyni. Így lett az egyik képem központi motívuma egy hatalmas, magára hagyott halcsontváz -- a lepusztított, tönkretett világ maradéka, amelyet még az égiek is elhagynak.
-- A mai kor embere bátran használhatja ezeket a motívumokat? Nem követ el valamiféle felségsértést? Mikor autentikus ez, és mikor szárad felszínes mázzá, ami széttöredezik a kezei között, ha kellő tudás nélkül csinálja? 
-- Ha csupán a formai világát használja valaki, illusztrációként, kiemelve a szakirodalomból a számára vizuálisan kellemes motívumokat, de ez nincs a világába beágyazva, nem ismeri a jelentését, és nem hordoz vele üzenetet -- akkor mázzá merevedik, pózolás lesz. Ha ezt a grafikát megnézed, itt egy sámándobrajzot készítettem, úgy, hogy az eredeti motívumok mellé a saját gondolataimat is odatettem. "Tűz fölé tartottam": ezt jelzi a fölfelé törő füst, és az utazás, repülés ég és föld között.
-- A te dobod is egyfajta időutazásra visz minket, hiszen régen feledésbe merült emlékeket ébreszt fel. Ám úgy gondolom, veszélyes játék a múltban való utazás. Ha nem vagyunk óvatosak, könnyen zsákutcába kerülhetünk. Bár könnyebb megoldás lenne, mégsem menekülhetünk a múltba a jelenkor problémái elől. Az ősi motívumok szerepeltetése mellett ellenpontozásként megjelennek a század negatív jelképei is.
-- A repülést, a szárnyalást a tollak jelképezik, de vannak ott súlyosabb gravitációjú tárgyak is: a lőszerek. Mert ezek az istenek nemcsak a tudást, hanem a tudással együtt a pusztítást is hozzák, hiszen tudjuk: ha nem megfelelő kezekbe kerül a tudás, akkor annak csak rombolás az eredménye. Repedezik a bábeli torony. Széthullik, töredezik; alatta temetők vannak, de az elporladt testekből gabonaszemek hajtanak ki -- így lesz egységben az élet és a halál.