Végh Attila
A fényfonál mentén
Séta a Budavári Labirintusban

A mai ember mély válságban van. Megbomlott kapcsolata a környezetével, összezavarodtak életének paraméterei, kihunytak a régi jelzőfények. Ezek közhelyek. Az a tény, hogy ezek közhelyek, azt jelenti, hogy már mindannyian hallottuk a válságot kimondó mondatokat, és azt is, hogy a kimondottban élő igazságot nem hallottuk meg. Közönyös szintekre ülepítettük magunkba, megjegyeztük, el tudjuk szajkózni bármikor, de éltünk nem változtatjuk meg. És a vicc az, hogy ez is közhely, a közhely közhelye, metaközhely. Így rétegződnek belénk az elsiklások, kövesednek körénk a rálegyintések.

Teszünk-veszünk. Az időt közben kirekesztenénk, hiszen fölösleges koloncnak véljük. Két megoldás közül feltétlenül a gyorsat találjuk jobbnak. Mindenen igyekszünk időt spórolni, hogy aztán a megspórolt (ez a "megspórolt" is milyen jellemző: mintha az idő pénz volna) időben unatkozni kezdjünk.
Minél hamarabb, minél célratörőbben, minél egyenesebb úton: ezek a mai élet intencionális síkjai. Nem sejtjük, amit a keleti tanok tudnak: hogy az egyenes úton a Gonosz jár. (Ezzel még a középkori Európa is tisztában volt: a szenteket gyakran kanyargós úton sétálva ábrázolták.) Valami tekervényesítőre lenne szükségünk, hogy az elszökött idő dolgainkba visszaköltözzön.
Ennek az igénynek a felébresztésére tesz kísérletet a Budavári Labirintus. A kapkodó lelket lassítószerkezeten ereszti át, olyan kiutat kínál, amely befelé nyílik. Aki vállalja az alászállást, és képes átélni, az talán eljuthat addig a pontig magában, ahonnan az út kifelé vezet a napfonál mentén. A fényből, a zajból, a hétköznapokból ide leszálló lélek csöndet, sötétséget talál: olyan környezetet, amely nem szórja szét a figyelmet, hanem összesűrítve visszafordítja. Éberré tesz.Hogy van remény, az azért is valószínű, mert a labirintus eszméje még bennünk él. Mindegyikünknek saját labirintusai vannak: az agy, az ujjlenyomat. Ami egy tiszta korban útvesztő, az zavarodottabb időkben talán épp ellenkezőleg: rásegíthet az Útra. Induljunk el.
Az első teremben az első lény, akinek szobrával találkozom, a Lélekvezető. (Még nem tudom, hogy utam során időnként fel-felbukkan majd, hogy figyelmeztessen.)
Ebben a teremben áll a Világtengely. A labirintusnak mint mandalának ez a kiindulópontja. Ez az a pont, ahol a vízszintes bolyongásba, az élet eseményeibe beleáll a függőleges irány, a transzcendens út fárosza. A túli viszonyítási pont ez, ami az ember mindenkori álláspontja. Amihez egyedül érdemes mérni mindazt, ami történik velünk, amit teszünk. Ez a világtengely hiányos: épp egy embernyi a hiánya. (Ahogy a hiány bennünk egy világtengelynyi.) Rejtett hangszórókból szívdobogást hallok. Eszembe jut, hogy egyes eredetmítoszok szerint a világ egy dobütéssel kezdődött. Beleállok a világtengelybe. Körülöttem forog. Alattam űr, valami rácson állok. Fölnézek: az engem meghosszabbító csőből egy tükör néz vissza rám. Látom, ahogy a csillagok látnak, ahogy csillaglényem láthat. Onnan nézem magam; de hogy továbblépjek, ki kell lépnem ebből a kozmikus ragacsból.
A második terem a Személyes Labirintus; ide nem engednek be, csak előzetes bejelentkezés alapján. Jelentkezni név helyett kulcsszóval kell. Az ego helyett a személy lép ide be. (Bergyajev mosolyog a sírjában.) Mesélik, hogy odabent teljes a sötétség, csak az Ariadné-fonál mutatja az utat. Csak elképzelni tudom, hogy botorkálnék előre, a végigfogdosott-izzadt napfonál mentén. Elképzelem, ahogy nem tudnám, meddig van be és honnan ki.
Innen ősemberi barlangrajzok közé érkezem. Az egyik falon a Les Trois-i sámán szarvasember-alakja (egy "tréfás" látogató svasztika-krétarajzzal tágítja megértésünk dimenzióit). Aztán a terem végefelé megint a szarvasagancsos varázsló, de arca már a Lélekvezető semleges, hajatlan, mimikátlan, androgün arca.
A Történelmi Labirintus Sámán-átjárójában álló sámánalak két maszkot tart Janus-arca elé. Az álarc az az eszköz, ami elfedi az Én sugárzását, felszabadítja viselőjét a társadalmilag elfogadott viselkedésformák alól. Ez a sámán Janus, a kapuk őrzője. Maszkja összeköt korokat. Az átjáró, ahol ő áll, a történelembe torkollik; a két kor, a történelem-előtti és a történelmi itt ágazik szét. Megismerhetetlen és megismert korokra néz a két elfedett arc, jelezve, hogy minden kor megismerhetetlen.
A magyar történelem kezdeténél járok. Ez a Csodaszarvas-ösvény. Az ősmagyar kezdetek mitológiájának alakjai állnak itt: Hunor, Magor és a csodaszarvas. Hunor és a szarvas hátat fordít és belép a sziklafalba, belenémul az idő súlyos semmi-tömbjébe. Magor -- akinek arca megint a Lélekvezetőé (most már a magyarság lélekvezetőjévé), ellép a múlásfaltól és továbbmegy. Továbbmegyek.
A Hun-magaslaton áll Attila kardja. A Magor folytatta út az égi kard útja, egészen a keresztelőmedencéig. Az alámerítkezésbe majdnem belefulladó magyarság következő traumája a tatárjárás volt, melynek a Tatárfolyosó állít emléket. Utamat kővé vált harcosok szegélyezik. Heggyé vált, formátlan görgeteglények.
Ahol a kútból vörösbor folyik, az a Reneszánsz-csarnok. Megkóstolom. Nem rossz. Az életöröm, a túlélés hírnöke ez a bor: Krisztus áldozatának, a magyar véráldozatnak értelme folyik a tiszta forrásból. A borkút foglalatát borostyán növi be, a régi Dionüszosz-ünnepek növénye. Az örök élet öröme öleli az áldozat emlékét. A bizonyosság, hogy megérte. Hogy aztán jöjjön a török idők emléke: egy földbe mélyedt, lehanyatlott koronás óriásfő. Itt ér véget a történelmünk.
De utam nem ér véget. Egy vízióval folytatódik. "A Történelmi Labirintus folytatását egy váratlan esemény szakította félbe. A barlanglabirintusok legmélyebb pontján a rekonstrukciós munkálatok során egy emberi lábnyomot hordozó őskőzetre bukkantak... Nem a Homo sapiens-től vagy valamilyen elődjétől, tehát nem a mi világunkból származik, másvilágból való."
Egy 38 millió éve eltűnt civilizáció leleteiről van szó: edzőcipős emberlábnyom, egy számítógép kövületete, stb. Az identifikált faj: Homo consumus (helyesebben talán Homo consumens lenne). Ez az örök visszatérést "bizonyító" tárlat az idő természetében felismerteti a labirintust. Tetszik a vicc, bár szerintem kissé didaktikus, hogy kilenc lelet rágja szájba az idő ciklicitását.
A Borostyános grottába tévedek. Hallom az összes eddig hallott zenét: a szívdobogás, a sámánzene, a tatár lovak dobogása, a reneszánsz zene turmix-szerű hangmontázsban szól a falak mögül. Elmúlt korok foszlányai zenélnek bennünk. Egy szobor áll előttem. Lélekvezetőm utam végét jelzi. De a kezében borostyán: ez a vég kezdet. Egy valódibb, elgondolkodóbb, lassúbb élet kezdete. Hogy erre van-e remény, nem tudhatom. De egy kiállítás ennyit tehet: hangulatba ejt, föléreztet, rádöbbent. Ezt a kiállítást átélni annyit tesz: rájönni, hogy ez nem kiállítás volt. Beállítás.

 

 
 

A környezetvédelmi 
oktatási szakértői tevékenység 
elméleti és gyakorlati megalapozása

A Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesülete Ökológiai Kultúra, Ökológiai Nevelés címmel kiadványsorozatot ad ki. A környezetvédelmi oktatási szakértői tevékenység elméleti és gyakorlati megalapozása című kötet ennek a sorozatnak a tagja. A kötet, amint azt a címe is mutatja, a környezeti oktatási szakértők munkájához nyújt segítséget, és ezzel közvetett módon az egész környezeti nevelést szolgálja. A könyvben sokféle szakember -- akadémikus, egyetemi oktató, tanár, tantervkészítő, szaktanácsadó és jogász -- tanulmánya kapott helyet, ezáltal az olvasó sokféle megvilágításban láthatja a környezeti nevelést. A könyv szerkesztője a környezeti nevelés holisztikus jellegét a cikkek témájának sokféleségével is illusztrálja. A gyűjtemény tematikája ugyanaz, mint az ELTE Természettudományi Kar környezetvédelmi intenzív tanártovábbképzésének tematikája. 

A kötet részben olyan tanulmányokat tartalmaz, amelyek a környezeti nevelés elméleti megalapozását adják, részben pedig olyanokat, amelyek közvetlen tanítási tapasztalatokon alapulva, a tanárok számára azonnal felhasználható ötleteket, módszereket adnak át. 
Az előbbi csoportba tartozik Gyenis Gyula cikke, amely az ember biológiai adaptációjáról és evolúciójáról szól. A tanulmányból megérthetjük, hogy a mai ember kialakulásához az állandóan változó környezeti körülményekhez való alkalmazkodás vezetett. Az ember mint biológiai lény, kénytelen volt alkalmazkodni az élőhely környezeti sajátosságaihoz. A mai ember viszont -- az evolúció során egyre jobban kifejlődött agya segítségével -- átalakítja a környezetet a saját szükségletei szerint. Az embernek ez a tevékenysége veszélyes mértékben átformálja a földi környezetet. Az ember ma már nem tud lemondani a környezet-átalakítás igényéről, azonban a tevékenysége során meg kellene őriznie a természet egyensúlyát. Ebben a folyamatban segíthet az emberi kultúra -- a vallástól a természettudományig -- és az oktatás, vagyis az elődök kulturális örökségének átadása az új generáció számára. 
Gulyás Pálné cikke azt követi nyomon, hogy az emberi történelem folyamán hogyan alakult az ember természethez való viszonya, és ehhez milyen eszmei alapot adott a vallás és a filozófia. Az ökológia többek között az ember helyét is meg akarja határozni a természetben. Egyes irányzatok szerint az ember ugyanolyan láncszeme a nagy természeti körforgásnak, mint bármelyik másik faj. Mások szerint a homo sapiens kiválik a többi faj közül, hiszen a környezethez való alkalmazkodásában a biológiai módszerek mellett a "kulturális adaptáció" is komoly szerepet kap. Éppen ebben a kulturális "átörökítésében" van nagy feladata a pedagógusnak. Az embert az is a többi faj fölé emelheti, hogy fel tudja mérni tetteinek következményét, ezért felelősséggel tartozik a többi élőlénnyel és ezen keresztül az egész földi környezettel szemben. 
Az ember mindig kíváncsi volt a jövőre. Az egyéni boldogulásunk mellett az egész emberiség, sőt a földi élet sorsa is érdekes a számunkra. A múlt és a jelen alakulását elemezve többféle lehetséges jövőképhez jutottak el a gondolkodók. Ezeknek a trendeknek az ismerete a környezeti neveléssel foglalkozó pedagógusok számára is fontos, hiszen tudnunk kell, hogy milyen irányban kell terelnünk a tanulóinkat, hogy egy aránylag biztató jövő felé tegyünk lépéseket. 
A TKTE egy közös vitaanyagot dolgozott ki a környezeti nevelés céljáról és követelményeiről. Ez a tanulmány segítheti a tanárt a saját helyi tantervének kidolgozásában és nevelési céljainak kitűzésében. A tanulóink számára fel kell állítanunk egy helyes értékrendet, amely tartalmazza a környezet tiszteletének és megóvásának igényét is. Fontos a környezeti morál megismertetése a gyerekekkel, valamint az egyéni és a társadalmi szokások környezettudatos átformálása. A vitaanyag ahhoz is ötleteket ad, hogy az egyes műveltségi területeken hogyan érvényesíthető a környezetelvűség. Összefoglalja, hogy a nevelési célunk elérése érdekében milyen ismeretrendszert kell átadnunk, milyen színtereken és milyen módszerek felhasználásával folyhat a környezeti nevelés. 
Ahhoz, hogy a környezeti nevelési célkitűzéseinket meg tudjuk valósítani, neveléselméleti és pszichológiai ismeretekre is szükségünk van, hiszen ezek segítenek abban, hogy a megfelelő életkorban és a megfelelő módszerekkel adjuk át az ismereteket a tanulóknak. Nahalka István cikke ezen a területen segíti a tájékozódást. A környezeti nevelésben a leginkább sikerrel alkalmazható módszer a cselekedtetésen keresztül való tanítás. 
A szakértőknek és természetesen a tanároknak is tisztában kell lenniük a törvényi szabályozással, így a Közoktatási Törvénnyel, a NAT előírásaival, a környezetvédelmi törvénnyel, valamint azokkal a nemzetközi környezetvédelmi egyezményekkel, amelyeket Magyarország is aláírt. A jogi tájékozódásban is több cikkel segíti a kiadvány az olvasókat.
A sorozat többi kötetéhez hasonlóan ebben a tanulmánykötetben is szót kaptak gyakorló pedagógusok, akik beszámolhattak a saját tapasztalataikról és a sikeres programjaikról. Megismerhetünk egyedi környezeti nevelési tantervet és olyan új módszereket -- például terepgyakorlat, riportkészítés, projektmódszer vagy tanösvény készítése -- amelyeket sikerrel lehet alkalmazni a környezeti nevelésben. A kiadványban minden korosztályt és minden tantárgyat tanító pedagógus megtalálhatja a számára hasznos anyagot: az óvodától a felsőoktatási intézményig, illetve a matematikától az anyanyelven keresztül a művészeti tárgyakig.
Adorjánné Farkas Magdolna