Nem vagyok pesszimista
 -- csak realista!
 
 

Andrássy Péter. A szakma ma is aktív "nagy öregje." A biológia--kémia szakos tanárt, nyugdíjas szaktanácsadót -- a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) tanárát, a Kitaibel Pál Környezeti Nevelési Oktatóközpont vezetőjét -- nemcsak a városban és megyéjében ismerik.
Súlyos műtétjét követően vele beszélgetünk a környezeti nevelésről, a természeti értékekről, a környezetkultúra eredményeiről, kudarcairól.
 Először az oktatóközpontról kérdezem, mint a szövetség hivatalos lapjának felelős szerkesztőjét.  Mi jellemzi az Ön által irányított csoportot? Milyen annak kapcsolata az iskola egészével?
Hogy mit jelent a Kitaibelről elnevezett oktatóközpont? A tanulók többségének sajnos nem több a környezeti nevelés a puszta ténynél, talán azzal kiegészítve, hogy eljut a tudatáig, hogy a nevelés és a környezet között kapcsolat van. Talán az is felmerül, hogy bizonyosan nem közömbös, milyen a viszonyunk a bennünket körülvevő világhoz. A diákság kisebb hányada közvetlenül kötődik az oktatóközponthoz. "... 
A legszorosabban kötődők köre hasznosítható és átadható tudást szerez az élő és az épített környezettel létrehozott csodálatos alkotásokról, de az általunk elkövetett bűnökről is." -- E mondatokat a gimnázium jelenlegi igazgatója -- dr. Lamperth Gyula -- írta, a "KAPCSOLAT" című lapban, az oktatóközpontot bemutató cikkében.
Tanár úr egyetért a bemutatással, ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy bizony hiányzik az átütő erő: az utcán, az erdőkben, a réteken, az emberi magatartásban érzékelhető eredmény. 
Szép városunk utcáin, terein is sok a szemét; a tanösvények bemutató tábláit napokon belül megrongálják a közeli erdeinkben. A templomok kapuit zárva kell tartani a tolvajok miatt. Sok tanuló -- és szülő -- keveset tud közvetlen környezetéről, értékeiről.
Harminc évvel ezelőtt tagja voltam az Országos Pedagógiai Intézetben, a környezeti nevelési célkitűzéseket tantervileg tervező bizottságnak, amelyet Balogh János Kossuth-díjas akadémikus vezetett és amelyben Szalay Marzsó Lászlóné (Enikő) is dolgozott. Azt vallottuk -- és ez máig sem veszített érvényéből --, hogy leginkább azokkal a fiatalokkal kell "foglalkozni", akik esetében remény van az érzelmi azonosulás elérésére, amelyben azután az oktatás megadja az értelmi alapokat.
Féltünk persze attól, hogy a bizottság munkája az átgondolt tervek ellenére sem hoz magatartásbeli változásokat és néhány év múlva másoknak kell majd elölről kezdeni a "bizottságosdit."
Így lett! Hol vannak a tizenöt-húsz évvel ezelőtti reménységek? Eltűntek, vagy közülük néhányan a régi dallamot énekelve fordulnak a most legfiatalabbak felé?
Sajnos a fő áramlatokkal az önzéssel, a fogyasztás hatalmával szemben a tervek, az elvek, nem bizonyultak igazán hatékonynak! a "megszállottak" szűkebb csoportjai kevesekre hatottak, illetve érnek el tényleges eredményt napjainkban!
Környezetünk állapota, az emberek viselkedése, a természetrombolás nem igazán mutat sikereket a nevelésben. Hiába vannak jó törvényeink, védett területeink, fajaink? Biztosan nem. De átfogó hatást nem képesek kiváltani. E tényeknek nagyon mélyen gyökerező társadalmi okai is vannak. Jelentős a kára a "szocialistának" nevezett évtizedeknek, ezt jól érzékelhetjük, ha Sopronból Ausztriába utazunk. Nehezíti e területen is a szemléletváltozást a családok szétziláltsága.
 
Csak a szülőkkel együtt
 
-- Mi az, amiben reménykedhetünk? Melyek az eredményesnek mutatkozó utak?
-- Tapasztalataim szerint az, ha a szülők és a gyermekeik együtt járják a várost és környékét felfedező -- valóban megismerő -- megszerető kirándulásokat!
Városunk egyik általános iskolájából többen azért jelentkeznek 8 évfolyamos gimnáziumba, mert az alsó tagozaton gyakran kirándulnak szüleikkel, sőt a nagyszülőkkel, és tudják, hogy ezt a jó szokást nálunk folytathatják.
Visszatérve az alapkérdésre: a környezet ismerete, benne az épített, a szellemi, az erkölcsi értékek ismerete nélkül elkönyvelhetünk ugyan akciókat, de valós eredményeket aligha. 
A környezeti nevelésre vállalkozóknak sok tanulásra és alázatra van szükségük. Igaz akadnak olyanok is, akik maximálisan elégedettek a hazai egyesületek, mozgalmak munkájával és azt hangsúlyozzák, hogy "nincs mit tanulnunk a Nyugattól!" Nincs igazuk; hiszen nincs olyan ország, amelytől ne lehetne tanulnunk, még a rossz példák is tanulságosak lehetnek az útkeresésben. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nincs igazán átütő sikere a környezeti nevelésnek. A tanári testületekben kevés támogatást kap, többnyire egy-egy biológia- vagy földrajzszakosra hárítják a felelősséget! Sajnos nemcsak a szorosabban vett környezet- és természetvédelemmel vannak gondjaink, semmivel sem mutat kedvezőbb képet pl. az egészségkultúránk. Egyetemet végzett felnőttek tájékozatlanok saját szervezetükről; erős dohányosok beszélnek a dohányzás káros hatásairól; keveset mozgó elhízottak a mozgás, az egészséges táplálkozás fontosságáról.
-- Tudom, hogy a tanár úr mintegy húsz éve él Sopronban. Hol dolgozott azelőtt? Mely városhoz, vidékhez kötődik?
Valóban így van, 1977 őszén kerültünk biológus feleségemmel együtt Sopronba. Kötődések: apai ágon a Felvidék a kötődés, édesanyám újpesti. Elemi iskolába Bicskén jártam, majd Tatán a Piarista Gimnáziumban végeztem el négy osztályt. Az egyházi iskola államosítása után Budapesten tanultam és érettségiztem. Orvos szerettem volna lenni, de nem vettek fel, minden bizonnyal a származásom miatt. Akkor még nem volt felvételi vizsga "csak beszélgetés", átirányítgatás. Nekem a műszaki egyetemet javasolták, de ehhez semmiféle vonzódásom nem volt. Kerestem tehát az orvosi hivatáshoz közel álló tudományterületet. 
A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre iratkozhattam be 1951 őszén, biológia--kémia tanári szakra. A második tanévet már Budapesten folytathattam az ELTE Természettudományi Karán. A középiskolai tanári diplomát, az egyetemi irányítást elfogadva Salgótarjánban vehettem át a Megyei Tanács Művelődési osztályán. Akkor ez így volt "természetes". A város akkori egyetlen gimnáziumában tanítottam 1957 őszéig. Ekkor büntetésként általános iskolába helyeztek, majd egy év múlva hívtak meg a Nagybátony-Bányavárosban létrehozott gimnáziumba. Tanulságos évek voltak, hiszen az alsó tagozatban is tanítottam.
Salgótarjánba már megyei szakfelügyelőként kerülhettem vissza, közben az Egri Tanárképző Főiskola konzultációs csoportját is vezettem.
Pályázat elnyerésével lettem a tantárgy országos szakfelügyelője, melynek révén sok kiváló pedagógus munkáját ismerhettem meg. A hetvenes évek elején írtam első tankönyvemet, amelyet azóta tíz követett. Sok írásom, tanulmányom jelent meg; köztük számos, a környezeti-nevelés témakörben.
Miután a fővárosban nem tudtunk lakást vásárolni, elfogadtuk a nyugdíjba készülő szakfelügyelő meghívását és Sopronban telepedtünk le. A Jereván lakótelepen (milyen más nevet kaphatott 1975-ben, a Burgenland határától két kilométerre levő városrész Sopronban?) vettünk egy "OTP-lakást", a Felszabadulás utcában. Most ugyanott, a Juharfa úton lakunk. A névváltozás története tanulságos és sok jelenlegi gondunk forrásaira ad választ! Amikor kilenc évvel ezelőtt megszabadulhattunk a Vörös Hadsereg, a Munkásőr, a Lenin utca nevektől, a sok ezer polgár (vagy inkább lakos?!) közül a lakótelepi gyűlésen öten jelentünk meg, a hivatal emberével együtt. Éppen ekkor ültették a házak elé a szép juharfa husángokat, elfogadták tehát feleségem javaslatát, így lett "saját utcánk", ahol nagy öröm, hogy néhányan védik is a fákat, a cserjesorokat és nem azokon gázolnak át a Trabanthoz.
 
Sokan vannak kevesek
 
A kórházban töltött napok során olyan volt tanítványok is kerestek, érdeklődtek, gyors felgyógyulást kívántak, akik ma már unokáikat nevelgetik, mégsem felejtették el a szigorú tanárt.
Legyünk őszinték! Ki tudja megmondani az évtizedek homályában, esetleg a felsejlő fényében, hogy mi volt a szigorúság és mi a fáradtság, az elfogultság. Az biztos, hogy mindig idegenkedtem azoktól, akik úgy általában mindenkit szerettek, merthogy gyakran ez az "emberszeretet" nem vonatkozott a szomszédokra vagy másra, akik őket, esetleg gyermekeiket bírálták. Nekem bizony nem mindenkit sikerült elfogadni és nem szeretem a nézeteiket gyakran megváltoztató embereket, a vallásüldözőkből megbánást soha nem tanúsító előimádkozókat.
Éltető örömet adó az, hogy évtizedek távlatából is megkeresnek volt tanítványaim; hogy számos tanár-diák kapcsolat vált barátivá. Utóbbiak a környezeti nevelés, a természetszeretet bázisai is sok városban!
Amikor biológus feleségemmel együtt a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban kezdtünk tanítani, az első hetekben meghirdettük a természetvédő, túravezető szakköröket. Ezek azóta folyamatosan léteznek. Újat az jelentett, amikor az osztrák--magyar közös nemzeti parki igényeknek megfelelően kialakítottuk a túravezetői fakultációs csoportot. Ennek fő jellemzője az, hogy a megismerésben az épített, a szépművészeti, a zenei alkotások is szerepelnek, illetve a tanulók az önálló vezetésre is felkészülnek. Érdemes talán ennek a sokágú tevékenységnek lényegét néhány példán keresztül is bemutatni.
Első kirándulásunk 1995 szeptemberében városunk csodálatos műemléktemplomába, a gótikus Szent Mihály-templomba vezetett. (A 17 tanulóból csak kettő járt itt korábban, pedig -- többségük soproni és katolikus vallású!) 
A templommal való megismerkedés "alapját" Sarkady Sándor soproni költő remek költeménye képezte:
"Végvári templom, bástya a Szent Mihály!
fölötte szállton szállnak a századok --
Egy évezredéve áll a dombon;
Őrzi a völgyet, az ősi tájat ..."
A beszédes verssorokat vetettük össze a stílusjegyek megfigyeléseivel. Az természetes, hogy a költő tanár később vendégünk volt a fakultációs órán, ahol őt kérdezték a 10-13 éves gyermekek bátran és őszintén.
Valamennyi kirándulásunkra elveinknek, a hitéletre tanító egyházi iskola követelményeinek megfelelően választunk bibliai igét, éneket, verseket. Nincs még egy olyan tantárgy, ahol ennyi minden "kerülhet elő", ahol ennyi órát tölthetünk együtt a tanulókkal (gyakran szüleikkel, kisebb testvéreikkel). Bejártuk már a környék -- magyar és osztrák -- településeinek templomait, jelentősebb múzeumait, és természetesen természetvédelmi értékeit. Együtt tanultuk meg, hogy mennyi legyen (lehet) a lecke, a játék, a zene és azt, hogy csak a rendszeres, igényes számonkérés, a sok munka vezet el a tudáshoz. Közben persze egyesek feladták, vagy más teljes lekötöttséget (pl. zenetanulás) vállaltak. Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a szakkörben olyan 10-14 évesek is vannak, akik elfogadhatóan beszélnek németül, mert néhány évig Ausztriában tanultak. Csak ismételni tudom, hogy tartós eredményt elsősorban a szülők segítségével tudunk felmutatni.
"Aki csinál valamit, aki többet akar, az készüljön mások féltékenységére, ítéletére" -- mondta egyszer a képernyőről, a nyugtalan cselekvőknek Gobbi Hilda. Igaza volt, dehát az ember már ilyen "társadalmi lény", ezzel, ha lehet, ha bírjuk egészséggel, akkor nem kell sokat törődnünk. Nem biztos ugyanis, hogy a "semmit sem csinálni" mindenkinek nyugalmat ad, nekem biztosan nem.
Weöres Sándor Isten csodás ajándékaként tiszta lélekkel ismerte a természetet, az önteltségében sokat vétkező embert. A környezeti nevelésben felelősséget vállalók számára is nélkülözhetetlen figyelmeztetést fogalmazott meg, amely a beszélgetés méltó zárása is lehet:
"Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát."
Lejegyezte: 
Vajda Angéla
 
 

.

Kemendi Ágnes

Az első rész általános bevezetése után most a festés lépéseit, munkafolyamatait tekintjük át.

A textil előkészítése festéshez
 

Csak természetes eredetű textilanyagot fessünk növényi főzetekben, mert ezek a színezékek a műszálas anyagokat nem festik meg maradéktalanul.
Először is a textilanyagokat "beavatjuk", vagyis lúgos vízben kifőzzük. Ez a művelet az előkészítés. A kifőzés során megtisztítjuk a zsíros szennyeződésektől és puhává, lággyá tesszük a textilneműt, könnyebben szívja majd be festékanyagot.
Az előkészítést szappanos vízben végezzük:
10 dkg gyapjú vagy pamut
3-4 liter víz
1/4 darab mosószappan.
A szappant előzőleg feloldjuk a vízben, majd a gyapjút beletéve lassú tűzön melegítjük egy óra hosszat. Vigyázzunk arra, hogy ne forrjon fel! 
A pamutanyagokat hosszabb ideig, másfél-két órát erősebben főzzük. A kifőzés után langyos, majd hideg vízben többször öblítsük ki a textilanyagot.
 
Festés
A különböző eredetű természetes szálasanyagok nem egyformán színeződnek. Míg az állati eredetű gyapjú és hernyóselyem könnyebben festhető, a növényi szálak, pamut, len, kender rostjai nehezebben kötik meg a színezéket. Ezért ezeket magasabb hőfokon, hosszabb ideig főzzük, és a segédanyagokból is nagyobb mennyiséget használunk.
A növények festékanyagai többségükben színes, vízben oldható vegyületek. E növényekből egyszerű főzéssel oldhatjuk ki a festékanyagot, mint például a bodza bogyóiból vagy a festőmályva virágjából. Más esetekben azonban hosszas erjesztés szükséges ahhoz, hogy oldhatóvá váljék a színezékmolekula, ilyen az indigó színezéke.
A festést jól tisztítható, zománcos fazekakban, vödrökben végezzük. Megfőzzük a növényt, majd átszűrjük a festőlevet, a visszamaradt növényi részt jól kifacsarjuk, erre már nem lesz szükségünk. 
A festőlébe mindig benedvesítve tegyük a fonalat, kelmét, egyenletesebb lesz a színezés.
Pácolás
A festőnövények nagy része a gyapjút, selymet és pamutot közvetlenül is színezi, de az így elért színek általában nem tartósak, mosáskor könnyen kioldódnak az anyagból. Tartósabb a festés, ha a textilt valamilyen fémsó oldatába tesszük, vagyis pácoljuk. Ekkor a fémsó részecskéi molekulárisan kötődnek a textilszálhoz, és amikor az így pácolt anyagot megfestjük, a festékikonok az előre bevitt fémsó ionjaihoz kapcsolódva valódi kémiai kötést hoznak létre. Ezért tartós a festés, ha így rögzítjük a színezéket. A timsó, a rézgálic, vasgálic és még jó néhány vegyület -- akár a közönséges konyhasó is -- alkalmas a növényi színezékek rögzítésére. 
A rögzítőszerek nagy része a festék eredeti színét is megváltoztatja, újabb lehetőséget adva a színképzéshez. Ezért ha ugyanabba a festőlébe különböző fémsókkal pácolt textilanyagokat teszünk, más-más színt kapunk. Amennyiben csak egyféle rögzítést akarunk, közvetlenül a festőlébe is tehetjük a rögzítőszert, így nem kell külön pácolnunk a fonalat.
RÖGZÍTŐSZEREK:
 
Timsó: színtelen, kristályos vegyület, a színeket alapvetően nem változtatja meg, de élénkebbé, teltebbé teszi.
10 dkg gyapjúhoz
1-1 1/2 evőkanál timsó
3-4 liter víz
 
Rézgálic: kék színű kristályos anyag, mérgező!, óvatosan bánjunk vele! A sárga színeket zöldre változtatja, sötétebb árnyalatot ad a világosbarnáknak, fekete színhez is használhatjuk.
10 dkg gyapjúhoz
1/2 evőkanál rézgálic
3-4 liter víz
 
Vasgálic: zöldes színű vegyület, erős szer! Sötétíti a színeket, egészen a feketéig. Ragyogóan pótolható házilag készített vaspáccal: rozsdás vasfazékba ecetes vizet öntünk, néhány napig állni hagyjuk, majd leszűrjük. Az így keletkező vasacetát kitűnő rögzítőszer.
10 dkg gyapjúhoz
1/4 evőkanál vasgálic
3-4 liter víz.
Pamutanyagok pácolásához a rögzítőszerekből dupla mennyiséget használunk. Az előkészített, beavatott textilt kb. 30-40 percig főzzük a páclében, majd gumikesztyűben kicsavarjuk és jól kiöblítjük.
 
Festőnövények
 
Fekete bodza (Sambucus nigra)
Földi bodza vagy Gyalogbodza (Sambucus ebulus)
 
"Alig tud a gyermek kilencet olvasni, már esméri a bodzafát, puskát, fecskendőt készít a fájából, fekete bogyóiból mihent irkálni, firkálni tud, timsóval egyben elegyítvén kék-veres festéket csinál." -- írja róla Veszelszki Antal, ki a népi szokásokat közvetlen tapasztalatból jól ismerte, 1798-ban.
Gyűjtötték a bodzabogyót szörpnek, lekvárnak is, vagy bort színeztek vele. Híres frissítő nyalánkság és házi orvosság készült a befőzött bogyóival kékre és violaszínre, valamint az egykor divatos női cipőket és a hintók takaróbőrét feketítették a bodzából főzött festékkel.
Gyapjút, selymet és pamutanyagot színezhetünk a bodza bogyóival, a festőlé töménységétől függően a halvány ibolyaszíntől az erősebb kékig sokféle árnyalatot érhetünk el vele. Mivel a bodza színezéke könnyen fakuló, timsóval rögzítenünk kell.
10 dkg timsóval előkezelt gyapjú
2-3 kg friss bodzabogyó vagy 1 kg szárított,
3-4 liter víz
2 evőkanál ecet.
Egy órán át főzzük a bogyókat, majd szétnyomkodjuk és leszűrjük. A szűrt lébe nedvesen tesszük a timsóval pácolt gyapjút, körülbelül 30 percig főzzük. Ezután kicsavarjuk és jól kiöblítjük. Kékes színt kapunk így, ám ha a festőlébe ecetet öntünk, az oldat színe lila lesz.
Kék tintát készíthetünk az érett bodzabogyókból, ha a kifacsart levet kevés timsós vízzel felhígítjuk, mézgát adunk hozzá és kevergetés mellett felmelegítjük, majd átszűrjük.
 
A mézga a csonthéjas gyümölcsű fák kérgéből kiszivárgó, vízben oldódó nyúlós-ragadós anyag, a különböző tinták fényesítő és kötőanyaga.
Hasonlóképpen készíthetünk tintát a fagyal bogyóiból is. A gyapjút kék-szürkéskék színűre festi, timsóval rögzítjük a színt. Rézgálicos rögzítéssel zöldeskék árnyalatot kapunk.
 
A sóskaborbolya bogyóinak nedve timsóval igen szép piros festékké válik, de mert ritkásan fordul elő, inkább csak tintát tudunk készíteni belőle. Gyökere és kérge dús sárga festékanyagot tartalmaz, kertrendezés során juthatunk lemetszett ágakhoz, vagy a gyógynövényboltokból szerezhetjük be. Minden természetes szálasanyag színezésére alkalmas, timsóval sárgásbarna, rézgáliccal pácolva zöld színt ad.
10 dkg timsóval vagy rézgáliccal kezelt gyapjú
50 dkg szárított kéreg
3-4 liter víz
Festés előtt egy nappal beáztatjuk a borbolyakérget, majd 1 órán keresztül főzzük. Kihűtjük, átszűrjük, a pácolt gyapjút nedvesen beletesszük a festőlébe és 30 percig főzzük. Ezután kicsavarjuk, kiöblítjük.
 
Az ősszel sárguló-vörösödő, megbarnult falevelek homokszínű, sárga, barna színekre festik a gyapjút. A székely falvakban a vadalma és a vadkörte (vackor) leveleit együtt is főzték, vörösbarnára festették a gyapjúfonalat vele. 
A levelekből általában nagyobb mennyiség kell:
10 dkg gyapjú
2-3 kg levél
Hosszasan és erősen főzzük a leveleket, körülbelül 2-3 órán keresztül, míg a festőlé a kellő színt el nem érte, timsóval rögzítünk. A festés menete megegyezik a fent leírtakéval.
 
Mikor feltámadnak a szelek s a vadgesztenyék kipattannak felhasadó burkaikból, akkor jön el a szép barna színek ideje: az érett gesztenyékről lefejtett kemény, vörösbarna maghéj főzetében pácolás nélkül is tartós barnára festhetjük a gyapjúfonalat. A főtt szelídgesztenye nemcsak finom eledel, de főzőlevében meleg barna színt kap fonalunk.
No aztán "ha némellyeknek próbáik várakozásának meg nem felelnének, ne kárhoztasson mindgyárt; tanuljon valamit róvni a közbejöhető körülményekre, szerek s próbatévők hibáira is." 
(Fáy András)
Folytatjuk majd a növények részletes ismertetését.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Végh Attila
A Semmi  közelít 
A multikultúra mint környezet
 

A mai korszellem egyik legfigyelemreméltóbb eleme a multikulturalitás eszméje. Az alábbiakban azon töprengünk, hol téved a multikulturált ember. Mert -- az objektivitás látszatát kerülendő -- jobb, ha rögtön az elején leszögezzük: a multikultúra véleményünk szerint agyrém. A demokráciának egy olyan túlpörgése, amely a kultúra halálához vezethet.
1. A kultúra E. B. Tylor meghatározása szerint egy adott nép egész életmódját felöleli. A kultúra az a komplexum, amely magában foglalja a tudást, a szokásokat, valamint olyan más képességeket, amelyekre az ember a társadalom tagjaként szert tesz. A kultúra eszerint egy nép életoka és -jele. Valamely kultúra tehát attól az, ami, hogy a többitől különbözik, hogy önmagával azonos. (Ez lehetne az A = A antropológiai értelme.) 
Edward Sapir ezt így fogalmazza meg: "A világok, amelyekben a társadalmak élnek, különböző világok, nem pedig ugyanaz a világ, amelyhez különböző címkék vannak csatolva." Ez a kulturális esszencializmus (kulturális realizmus) manapság támadásoknak van kitéve a multikultúra felől.
A multikultúra fogalma kísértetiesen hasonlít arra, amit kulturális relativizmusként emlegetnek. A korábbi etnocentrikus szemléletet leváltó relativizmus azt a -- már Descartes Értekezésében is fellelhető -- tant hirdette, mely szerint a gondolkodásnak, a cselekvésnek a mienkétől eltérő formáit ugyanolyan érvényesnek kell tekintenünk, mint a saját kultúránkhoz tartozókat.
A multikultúra elve mintha e relativizmus kiüresített, romboló változata lenne. A relativista értelem- és mintakeresés mintha már nem lenne olyan fontos. A hangsúly ma inkább a hasonlóságon, a viszonyon, a kiürült homoiószisz akolmelegének táplálásán van. A cél: a kapcsolatok ködében lebegtetni a minőségeket, a reláció szájába adni az esszenciát.
2. Csao Hsziang egyszer embereivel perzselővadászatra indult. Az erdőt felgyújtották, hogy a vadakat kihajtsák. Az egyik sziklafalból hirtelen egy ember ugrott eléjük, és a tűzben röpködött. Amikor a tűz lelohadt, kilépett belőle és továbbindult. Hsziang Ce megállítatta, de semmit nem tudott meg a különös embertől; azt állította, fogalma sincs, mit jelent az, hogy szikla meg tűz.
Amikor Ven hercegnek Hsziang Ce elmesélte, mi történt az erdőben, az megdöbbent: "Miféle ember lehetett ez?" Hsziang Ce így válaszolt: "Úgy hallottam mesteremtől, hogy akiben megvan a lélek békéje, az ugyanolyan lesz, mint a külső dolgok, semmi nem árthat neki, kővé válhat, tűzbe térhet, bármit megtehet." Azt kérdezte erre a herceg: "Akkor te, mester, miért nem cselekszel ugyanígy?" Hsziang Ce így felelt: "Hogy szívemet megtisztítsam, és lemondjak minden tudásomról -- erre még én sem vagyok képes." Ven herceg tovább faggatta: "És a mestered, ő miért nem tesz ilyesmit?" Mire Hsziang Ce: "A mester képes rá, hogy mindezt megtegye, de ő már arra is képes, hogy mégse tegye meg." Nagyon megörült a válasznak Ven herceg.
3. A fenti -- némileg rövidített -- Lie Ce-elbeszélés értelmezési tartományát témánkra szűkítendő figyeljünk most az utolsó mondatra: "Nagyon megörült a válasznak Ven herceg." A herceg azt hiszi, a nullponton állni -- ahol ő van -- ugyanolyan értelmű, mint megtenni egy kört, és ugyanabba a nemcselekvésbe magasabb szinten visszajutni. Ennek örül meg annyira. Hercegünk abban a tévedésben van, hogy a magasabb létből táplálkozó gondolat alacsonyabb létszinten is alkalmazható. Ez a tévhit ahelyett, hogy kitisztítaná a tekintetet, csak a ködöt növeli. Ennek az lesz a következménye, hogy az ember oda lép, ahová nem lát. Hamis ugrást követ el. A multikultúra ugyanilyen hamis ugrásokat követ el (követel). Nézzük Ortega felől.
4. Ortega A tömegek lázadásában arról ír, hogy a tömegember nem állítja magát egyre nagyobb feladatok elé, hanem kotlik a helyén. (Nincs tisztában azzal, hogy szellemi-morális feladata feltérképezni saját határait, beélve a létterületet, amit a csillagok kijelöltek neki.) Mindez hidegen hagyja. Nem szellemi lény. Nem teszi meg azokat a köröket, amelyekből az élet mint fölfelé vivő spirál adódik ki, melyek az örök kiindulópontokba emelt szellemi szinten utaztatnák vissza. Alacsony szellemi helyzetében pedig konzerválja a korszellem, amely Ven herceggé avatva őt elhiteti vele, hogy ha nem mozdul, akkor is halad. Ennek a befagyasztó hazugságnak az eszközei az Internet, a reklámok, a mobiltelefon. A reklámok hamis ugrása az élet bármely területét egy shopping centerből elérhetőnek mutatja. (Némely reklám a fogyasztási cikkhez érzelmeket, lelkiséget, az önmegvalósítás ábrándját rendeli hozzá.) Az Internet és a mobil egy virtuális, információs világot mutat bejárhatónak. A tett, az életjel ebben a világban nem más, mint az információk adás-vétele. A modern ember rengeteg csápot nyújt ki a világba, szeretne egyszerre több helyen lenni, mint Hermész. Ehelyett azonban elektronikus csápjai folyton kiragadják az ottlétből, sehol nincs igazán, léte diszperz.
5. A hamis ugrás mellett a másik fontos multikulturális mozzanat például a Világok arca -- Baraka című filmben pillantható meg. A világ különböző népeiről látunk képeket, szöveg nélkül. Rítusok, táncok, színorgia. A film szerkezete analogikus: az egyes népek "bemutatását" más népek képi rímei kísérik. Az alkotók célja egy érzés felkeltése: mindannyian egyek vagyunk. A kultúrák közti különbség elhanyagolható. Ez a holizmus felszínén kapirgáló film mélyen multikulturális. A kultúrformák rímeitől meghatódó tekintet előtt a világ bepárásodik; összefolyik, ami külön van. A multikulturált néző azzal a hittel távozik a moziból, hogy a kulturális különbségek, sajátságok firtatása felszínes dolog, sőt "előítéletekre" vall.
6. A multikultúra abból a tévedésből indul ki, hogy a legfontosabb a viszony, a kapcsolat. Nem a kultúra érdekes, csak a multi. Azt képzeli, hogy viszonyok lehetségesek minőségek nélkül. Hogy ez a nagy üres pókháló érdekes. Nem érti, hogy a viszony mindig csak akcidense lehet valamely szubsztanciának. Ebből a szempontból Arisztotelész kategóriatáblázata mélységesen releváns. Mivel pedig a kategóriák nemcsak kijelentés-, de létmódok is, a kategóriák ontológiai alapformáiba maga a lét ömlik. A viszonyt, a kapcsolatot tenni a lét alapjává nem más, mint a lét fellazítása. A multikultúrát tenni a kultúra feletti ítélőszékké nem más, mint a kultúra halála.
7. A hamis ugrás és a kiüresítő viszonyháló kapcsolata nyilvánvaló. Mert a háló szálai hamis ugrásokból vannak szőve. A hamis ugrás pszeudo-viszonyt terem. A pszeudo-viszonyok pedig hamis ugrást. Ül az ember információs hálója közepén: most teljesen pók, figyeli az info-rezzenéseket. Nem látja, hogy nem lát; úgy érzi, övé a modern út, igazság, élet. Majd virtuális világa ráesteledik. Csak a semmi tud ilyen megtévesztő lenni.
8. A viszonyhálóba ragadt, befagyott ember már nem személy. Azt hiszi, ő használja a hálózatot, közben épp fordítva. ' már csak egy kicserélhető elem a gépezetben. (Baudrillard: az individuum betagozódott -- operacionális monádként -- egy abszolút zárt univerzumba.)
Íme, a multikultúra tulajdonságok nélküli emberének élete. A Nagy Testvér láthatatlan pályára állt, már csak sugallatként, vagy mint a nagy játék titkos vezetőjének szelleme van jelen. 
A multiember most a többi kis testvért szereti. A többieket, akik pont olyanok, mint ő, akik pont olyan üres körgyűrűkben tűnnek el, mint ő. Vízbe ejtett kavics.