Gazdaság és etika

Beszélgetés Zsolnai László közgazdásszal

- Zsolnai László a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem docense. A Gazdaságetikai Központ vezetője, az Ökológiai Kultúra Fejlesztéséért Alapítvány kuratóriumának tagja. Milyen összefüggés van a gazdaság és az etika között, most a harmadik ezredév küszöbén? Etikus-e az a gazdasági fejlődés, amely most a világot jellemzi? 

- A mai modern gazdaságokban, beleértve Magyarországot is, a profitorientált, növekedést hajszoló modern gazdálkodási formák és rendszerek semmilyen etikai megfontolást nem vesznek komolyan. A kérdés az, hogy azok a csoportok, amelyek kénytelenek elviselni a gazdálkodás vagy a modern nagyvállalatok káros következményeit, milyen etikai igényekkel lépnek fel a cégekkel, vállalatokkal szemben. Ha ebből a gazdaságetikai nézőpontból közelítünk, óriási problémákkal találkozunk. Ez a háttere annak az általában multinacionális vállalatokkal szembeni elégedetlenségnek, ami Amerikától Magyarországig megfogalmazódik a fogyasztókban, a munkavállalókban, az érintett lakóhelyi közösségekben és környezetvédő szervezetekben. 

- Ez a kritika egyre erősödik. Nem csak arra a könyvre gondolok, amely mostanában jelent meg ,.A tőkés társaságok világuralma" címmel magyar fordításban is, hanem arra, hogy például egyre gyakoribbak a lakossági megmozdulások a különböző nagy cégek, beruházások ellen. És ez nem csak Magyarországon van így. Milyen etikai kifogásokat lehet felsorolni a jelenlegi multinacionális cégek működése ellen? 

- Ezek a nagy cégek olyan tevékenységet folytatnak, amelynek a haszna és előnye elsősorban náluk érezhető, míg a hátrányos következményeit térben és időben elég jól körülhatároló csoportoknak kell elszenvedniük. Az áldozatot és ez lehet környezetszennyezés, a helyi kultúra és a helyi közösségek pusztítása vagy működésük megnehezítése - másoknak kell meghozniuk, a hátrányokat és a kockázatokat másoknak kell viselniük. 

- Ki jogosítja fel ezeket a multinacionális cégeket arra, hogy ilyen módon szipolyozzák a természetet és bizonyos embercsoportokat?

- Az alapérv az, hogy ezek a cégek valóban negatív hatással vannak a természetre vagy a társadalmi közösségekre, de ezeket a negatív hatásokat mintegy "túlsúlyozza" pozitív, társadalmilag hasznos teljesítményük. Megfogalmazzák ezt világhírű vezető amerikai közgazdászok is például a Nohel-díjas Milton Friedmann ezt képviseli , hogy az atomerőművek elterjedése káros, de az áram termelésére felhasznált atomenergiának mégis nagyon sok ember élvezi a társadalmi hasznát. Magyarországon az energia közel 45% át termeli a paksi atomerőmű. Veszélyei, kockázatai rövid távon viszonylag lokalizáltan jelentkeznek, de a másodlagos radioaktív hulladék elhelyezése, ellenőrzése kérdéséhen tízezer éves távlatban kell gondolkodnunk. A géntechnológia ipari és kereskedelmi alkalmazásánál pont fordított képletet látunk. Ott valójában nagyon kevés cég, nagyon szűk társadalmi csoport kezében jelentkezik a haszon, viszont a hátrányait szinte az egész társadalomnak kell viselnie, nem beszélve a tcrmészetrő1 és a több évtizedes, vagy évszázados időbeli elhúzódásról. A XX. század végén ezt tartom Lalán a legveszélyesebb technológiának, és etikai szempontból a leginkább megkérdőjelezhetőnek. 

- Azok a gyártó cégek, amelyek ezekkel a technológiákkal dolgoznak, arra hivatkoznak, hogy a világéhséget próbálják ezzel megoldani L'agyis ők nagyon jót tesznek. 

- Ezekkel az érvekkel ez a tevékenység egyáltalán nem igazolható. Valóságtartalmuk, igazságtartalmuk is megkérdőjelezhető. Erre nagyon sok kutatóintézet felhívta már a világközvélemény figyelmét. A világéhség, a világélelmezés ilyen módon valószínűleg nem hogy nem oldható meg, hanem még rosszabb lenne a helyzet. De még ha igaz lenne is az érvelés, etikailag akkor is megkérdőjelezhető. A természeti rendszerek több évezredes vagy még hosszabb időtávban kialakult, kiformálódott, evolúciósan stabil szerkezetével szemben megpróbálhatunk olyan megoldásokat találni, amelyek rövid távon talán működőképesek lesznek, de hosszú távon biztos, hogy iszonyatos károkat fognak okozni mind az emberiségnek, mind pedig a természeti rendszereknek. 

- Ameddig egy fogyasztói csoport vagy egy lakossági csoport bizonyos termékek, multinacionális cégek, illetve beruházások ellen képes legalább oly módon védekezni, hogy a hangját hallatja, addig a természet nem képes jelezni. Csak a károsodás hívja fel a figyelmet arra, hogy a természet rendjébe mélyen beavatkoztunk. Melyek azok a gazdasági tevékenységek, amelyek hogy úgy mondjam - a természettel szemben etikátlanok? 

- A természetre való negatív hatás legalább három szinten jelentkezik. Az individuális természeti lényeket, különösen az állatokat, rendkívül sokféle és rendkívül negatív módon befolyásolja, illetve pusztítja a modem gazdálkodás. Mindenki számára ismertek a csirkegyárak vagy tehéngyárak. Iszonyatos körülmények között, iparszerű termelési rendszerekben tartják ezeket az állatokat. Minden hölgy számára ismert, hogy a bundák hány állat leöléséből keletkeznek. Egyes élőlények szintjén az a legfőbb etikai megfontolás merül fel, hogy - különösen - a magasabb idegrendszerrel működő állatok érzőképes lények, képesek örömöt, fájdalmat, szenvedést érezni. A legtöbb kozmetikumot - ma már talán nem, de még az elmúlt évtizedben vagy az elmúlt években is elég drasztikus állatkísérletek során tesztelték le. Ezért van az, hogy valamit magára adó cég állattesztelést nemigen végez, bár arról is van tudomásunk, hogy nyugati cégek Kelet-Európában végeztetnek el ilyen kísérleteket. Figyelembe kell vennünk. hogy az állatoknak okozott szenvedés, fájdalom arányban áll-e azzal a haszonnal, amit nyerünk. A kozmetikumok tesztelése bizonyosan nem áll arányban, mint ahogyan a női bundák készítése sem. 

- Mi a helyzet akkor, ha egy életközösséget nézünk, például az esőerdői életközösséget, amely útjában áll egy útépítő társaságnak? 

- A természet magasabb szervezettségi szintjén. amikor a gazdasági tevékenység az élő közösségekre, illetve ökoszisztémákra, természeti nagy rendszerekre hat nagyon negatívan, pusztító módon, másfajta etikai problémák merülnek fel és másfajta etikai elvek, megfontolások alakulnak ki. Az egyik legbefolyásosabb és legrelevánsabb eszme Aldo Leopold nevéhez fűződik, aki talán a világ egyik legelső ökológus közgazdásza, társadalom szervezője volt. Ő fogalmazta meg kb. 50 évvel ezelőtt az "environmental ethics" eszméjét, amelyet szó szerint környezeti etikának fordíthatunk, de mondhatjuk Föld-etikának vagy ökoszisztéma-etikának is. 

Minden olyan beavatkozás, amely a természeti nagy rendszerek - például a Balaton vagy a San Francisco öböl, de akár a Csendes-óceán is - integritását, szerkezetét, természetközeli működését alapvetően sérti, az etikailag elfogadhatatlan. Száz évvel ezelőtt a Balaton még természetközeli állapotban volt. A déli partján, ott, ahol most a vonat megy, volt egy árterülete. amelynek óriási jelentőségű tisztító funkciója volt. Ezen a részen a magyar nép ősi bölcsessége szerint - amely felfogás az ökoetikának is megfelel . nem volt szabad építkezni. Főleg nem olyan technológiával, mint ma teszik. A Balaton ökológiai rekonstrukcióját ma azzal kellene kezdeni, hogy a töltésen belüli több tízezer, de lehet, hogy százezer nyaralót tulajdonképpen le kellene bontani. Ez drasztikus követelés, hiszen több évtizeden keresztül teljesen ellentétes politika volt érvényes. 

- Gazdasági nyomás ellen meg lehel-e védeni az ökológiai rendszereket? 

- Két eset van. Az egyik eset az, hogy a természeti folyamatoknak olyan drámai és az ember egészségét is veszélyeztető jelei fedezhetők fel, hogy mintegy emberi önvédelembő1 látják be azt, hogy valamit meg kell állítani. A másik lehetőség az, amikor egy természetpusztító tevékenység valamilyen társadalmi csoportot olyan mértékben sért és veszélyeztet, hogy az függetlenül az ökológiai értékektől és érvektől, önvédelemből fel tud lépni, és fel tudja venni a versenyt kemény gazdasági érdekekkel is. E kettő hiányában nagyon kevés lehetőséget látok arra, hogy valóban ökológiai értékek jegyében komoly akciókat, komoly projekteket meg lehessen valósítani. A harmadik szint, ami sok ökológus szerint a legfontosabb - bármily hihetetlenül hangzik is , hogy egy-egy cég vagy akár egy-egy háztartás is be tud avatkozni a legmagasabb rendszerszinten, a Föld egésze ökoszisztémájának a szintjén amit a biológusok egy része most már előszeretettel Gaia-nak nevez - és gazdasági tevékenységek által meg tudja sérteni a Föld egészét átfogó mechanizmusokat és mintázatokat. Az egyik legnagyobb ilyen veszély mindenképpen a fajok kipusztulása, kipusztítása, vagyis olyan gazdasági tevékenység, amely közvetlenül vagy közvetve valamilyen faj eltűnéséhez vagy rendkívüli megritkulásához vezet. Ilyen például az Indonéziában termő speciális fából készült bútorok gyártása, amely trópusi fafajok elpusztításához vezet. Ha mi fogyasztóként vásároljuk ezeket a bútorokat, akkor igenis hozzájárultunk ahhoz, hogy ezek a fafajok eltűnjenek. Ugyanezt lehet Amazóniáról is elmondanunk. Vagy ami most talán még fontosabb, az ózonpajzs veszélyeztetése a széndioxid-kibocsátást elősegítő gazdasági tevékenységek által, melynek következményeit már nem globális felmelegedésként, hanem inkább globális klímaváltozásként határozzák meg biológusok és meteorológusok. Ehhez igenis hozzájárul Magyarország is, hozzájárulnak a magyar vállalatok, hozzájárulnak a magyar fogyasztók, ha mással nem, hát azzal, hogy az autójukkal milyen mértékben közlekednek. Egyénenként keveset tehetünk, ha nincsenek megfelelő információink. Ezért lenne rendkívül fontos nálunk is az, amit Amerikában körülbelül huszonöt évvel ezelőtt kezdtek el különböző fogyasztóvédelmi és más társadalmi mozgalmak: az egyes nagy cégeket s azok termékeit rendszeresen évről évre minősítik etikai és környezetvédelmi szempontból. Ilyen típusú minősítéseket nemcsak az Egyesült Államokban, de például Angliában és Németországban is készítenek, és ezek közkézen forognak. Segítheti még a fogyasztót a termékek környezetvédelmi szempontú címkézése is. Magyarországon mindkét dologban előre kellene lépnünk, mind a vállalatok, termékek minősítése, osztályozása, rangsorolása tekintetében, mind pedig az egyes termékek konkrét környezeti vagy akár etikai címkézése tekintetében is. Azt hiszem, hogy ehhez még évtizedekre van szükség nálunk.

Adam Markham

Az Édenkert Bepiszkolása
A környezetszennyezés rövid története

A környezetszennyezés régebben létezik, mint a civilizáció: őseink megjelenése óta. Mióta fajunk első példányai a Földön járnak, azóta termel az emberi tevékenység fizikai és kémiai hulladékot, amely megváltoztatja a levegő, a talaj és a természetes vizek eredeti összetételét. A történelem előtti időktől kezdve a környezetszennyezés elválaszthatatlanul kapcsolódik az egészség és a gyógyítás problémaköréhez.

Paul Janssens, paleopathológus véleménye szerint: 

A gyógyítás megelőzte a vallást. A fajfenntartás és az egyéni élet megőrzésére való törekvés minden élőlénynél veleszületett ösztön. Ennek az ösztönnek az egyik megjelenési formája már a legkorábbi ember esetében is a gyógyító eljárások keresése volt. Ez megelőzte a vallásos érzés megjelenését, mivel a betegségek minden bizonnyal hamarabb léteztek, mint ahogy az ember úgy tekintett rájuk, mint a haragvó istenség büntetésére.

Sok korai betegségért a környezetszennyezés volt a felelős. A környezetszennyezés legelső oka az emberi ürülék lehetett. Az emberi szervezetben élő bél baktériumok, mint például az Escherichia coli, a fekáliából az ivóvízforrásokba kerültek és megfertőzték a korai embert. Ez a környezetszennyezés ma is milliók megbetegedésének okozója. A porszennyeződés is korán megjelent. Janssens feltevése szerint az új kőkorban a kőbányákban, pl. Obourgban, dolgozó emberek. akik naponta faragták ki a kovakövet a mészkőből, szilikózisban szenvedhettek. Néha a földrajzi helyzet volt az oka valamilyen betegség fellépésének. Vizsgálatok tárták fel, hogy Broken dombnál, a mai Zambia területén 200 000 évvel ezelőtt élt emberfélék (Hominidae) ólommérgezésben szenvedtek. mert ólom szivárgott be a közeli ércérből a lakóhelyül szolgáló barlangnál lévő vízforrásba. Az emberi történelem legalapvetőbb változásának tekinthetjük azt a folyamatot, amikor az új kőkorban az emberek a vadászó gyűjtögető életmódról áttértek a nomád állattartásra, majd fokozatosan a növénytermesztésre. Így, növekedett az előállított élelmiszer mennyisége. majd megjelent a magántulajdon fogalma is. Az élelmiszer-többlet előállításával a mezőgazdasági termelés teremtette meg az alapot egy jelentős társadalmi változáshoz. Az élelmiszer többlet tette lehetővé, hogy a közösségekben kialakuljon a mezőgazdasági termelést nem folytatók a papság, a katonaság, a kézművesek rétege. A hatalom és gazdagság alapját az élelmiszer összegyűjtése és szétosztása jelentette. Mivel kisebb területen nagyobb mennyiségű terményt állítottak elő. megindulhatott a népesség növekedése. 

Elkezdtek nőni a települések. Először kis falvak alakultak ki, majd városok, végül városállamok, Jerikó fallal körülvett városa i. e. 6500-ban négy hektáron terült el, Uruk templomvárosának Mezopotámiában i. e. 3000-ben 50 000 lakosa volt 

A városok gyors ütemű növekedése vezetett el a környezetszennyezés korszakához. 

Az emberek nem használtak mindig gyűjtőfogalmat a piszokra, mocsokra, miazmára, füstre, sárra, iszapra, szennyvízre és általánosságban a kellemetlen és veszélyes anyagokra, amelyek szennyezik a világunkat. Csak l783-ban határozta meg Dr. Johnson a szennyezést, mint "a bemocskolás műveletét" vagy a "megszentelés ellentétét". Johnson szerint ez a fogalom azt jelenti, hogy "vallási értelemben tisztátalanná tesz", vagy "bűnös módon bepiszkol". A szennyezés fogalmát a mai értelemben a XIX. századtól kezdve használják az emberek. 

1972-ben a brit biológus, Kenneth Mellanby úgy határozta meg a környezetszennyezést, hogy az "a mérgező anyagok jelenléte, amelyeket az ember juttatott a környezetébe", azonban ezen felül még jelenti a természetes talaj- és vízrendszerek tönkretételét azáltal, hogy a természetes anyagok máshová kerülnek az eredeti helyükről. Erre a jelenből vett klasszikus példa: az erdőirtások és a helytelen mezőgazdasági tevékenység következtében talaj és iszap mosódik be a természetes vizekbe; ez károsítja a folyók és a part menti területek élővilágát. A talaj sóssá válása is ebbe a kategóriába tartozik. Ez a környezeti probléma rombolta le a sumér civilizációt. 

Az i. e. 3500-tól 1800-ig terjedő 1700 éves periódus alatt a sumér mezőgazdaság hatékonysága egyre romlott és a gabonatermelés csökkent amiatt, hogy a talaj sóssá vált. Amikor egy sík területet öntöznek, ahogy ez Mezopotámia déli részének esetében is történt, a víz beszivárog a talajvízbe és megemeli annak szintjét, hacsak megfelelő csatornával nem vezetik el a fölösleges vizet. Ahogy a talaj átitatódik vízzel, a benne lévő sók kioldódnak. A talaj felső rétegéből elpárolog a víz, a só pedig a talaj felszínén marad és kérget alkot. A sumérok úgy írták le ezt a folyamatot, hogy "a föld fehérré változott". Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Egyesült Nemzetek Környezeti Programja (UNEP) szerint "a sókoncentráció növekedése még napjainkban is a legjellemzőbb és minden bizonnyal a legszélesebb körben elterjedt formája a talaj szennyezésének." A talaj sótartalmának növekedése a világ öntözött gabonatermelő vidékeinek 7%-át érinti. A leginkább érintett területek Indiában (a gabonaterelő terület 24%-át öntözik), az USA-ban, Pakisztánban, Iránban, Irakban és Egyiptomban találhatók. Tehát közvetlen környezetszennyezési kapcsolat áll fenn az ősi sumérok és a mai Közép-Kelet népei között.

Küzdelem a hulladékkal

Az emberi ürülék és az egyéb szerves hulladékok problémájának megoldása átnyúlt a tizenkilencedik századba a gyarmatosító országokban és a Harmadik Világ országaiban egyaránt. Clive Ponting leírja, hogy 1366-ban a párizsi mészárosokat arra kötelezték, hogy az állati eredetű hulladékot a városon kívül helyezzék el. Arról is ír, hogy a polgárok a forradalom előtt a Tuileries parkban egy sor tiszafát használtak pissoir ként, Madridot pedig úgy takarították, hogy az utcákra hordókból vizet öntöttek, hogy a víz sodorja el a szemetet. A vízöblítéses WC-t egy angol költő, Sir John Harrington találta fel 1589-ben. Mivel azonban az Erzsébet-kori Angliában a higiénia nem tartozott a leghangsúlyosabb kérdések közé és nem volt még csatornarendszer sem, senki sem figyelt fel erre a találmányra. Végül jóval később, 1778-ban Joseph Bramah kezdte el árusítani az általa szabadalmaztatott vízöblítéses WC-t. 

Európában századokon keresztül megszokott volt, hogy a városok bűzlöttek a mocsoktól. Egy utazó a tizenhetedik század közepén a franciaországi Narbonne városát "Latrina mundi, cloaca Galliae"-nek nevezte el. 1772-ben Pierre Patte leírja, hogy Bordeaux, Lyon és Toulouse városaiban mindenféle szemét a nyitott kanálisokban hömpölyög a csatornák felé, és a vágóhidakból a vér az utcákon folyik. 

Néhány évtizeddel korábban Jonathan Swift panaszt tett közzé arról, hogy Londonban a nagy esőzések idején gusztustalan hordalék áramlik ki a csatornákból: a hentesüzletekből kisepert hulladék, trágya, belek, vér, vízbefojtott kiskutyák, bűzlő halak, döglött macskák és zöldséghulladék, mindez sárral keveredve. 

A víztisztítást 1892-ben vezették be a poroszországi Altonában, amely város teljesen egybeépült Hamburggal: a két város közötti határ az egyik utca közepén húzódott. Amikor 1892-ben Európában kitört az utolsó nagy kolerajárvány, az utca hamburgi részén lakó családok megbetegedtek, míg az altonai részen élő embereket, akik tisztított ivóvizet fogyasztottak, teljesen megkímélte a betegség. Ez az eset világossá tette az egészség és a tisztított ivóvíz közötti kapcsolatot, és a hamburgi városatyákat arra indította, hogy Hamburgban is tisztítsák az ivóvizet. 

A közegészségügyi viszonyok ebben az időben sem voltak ilyen siralmasak a világ minden részén. A kínaiaknak már régen volt kidolgozott hulladékgyűjtési rendszerük és a fekáliával történő trágyázás már évezredekkel ezelőtt is lényeges része volt a mezőgazdasági termelésnek, 4000 éve így tartják fenn a Kína keleti részén fekvő hordalékos síkságok talajának termékenységét. Kína több részén ma is követik ezt a hagyományt. Han Suyin írta, hogy "Chengtu városában a tizenkilencedik században és e században is 1949-ig a város leggazdagabbjai közé tartoztak azok a családok, amelyeknek a tulajdonában volt a városi csatorna és így a csatornában összegyűlt ürüléket eladhatták vidéken". 

A kolera elleni küzdelem nagy lökést adott az európai közegészségügyi reformoknak a tizenkilencedik században. Az 1848-ban pusztító kolerajárvány Angliában 62 000 halottat hagyott hátra. A The Times folyóirat megjegyzi, hogy "a betegség volt a legjobb közegészségügyi . reformer, amely nem nézett el semmiféle hibát és nem bocsátott meg semmilyen tévedést". 

A Viktória-korban a természetes vizeket nem csupán a fertőzéseket terjesztő szennyvíz veszélyeztette. Parlamenti bizottság alakult a folyók szennyezettségének vizsgálatára. 1867-ben két angliai folyó, az Aire és a Calder állapotáról számoltak be, elmondták, hogy "a folyókat a bányákból, a vegyi-, a festék-, a tisztítószer-gyárakból, a vágóhidakból és a városi háztartásokból származó, a gyapjú és a gyapot feldolgozása során és az állati bőrök tisztítása és cserzése során felhasznált anyagok maradványai szennyezik, mérgezik és a szabad folyásukat akadályozzák". Három évtizeddel később a Tawe folyóban, amely Swansea városán folyik keresztül, a következő szennyeződéseket találták: lúgokat, kénsavat, vasszulfátot, hamut, széndarabokat. a rezet és az ónt előállító és feldolgozó gyárakból származó anyagokat, és a városi háztartásokban keletkező hulladékokat. 

Wales déli része az ipari környezetszennyezés valódi pokoli üstje volt. A tizenkilencedik század elején a Vivian család és Thomas Williams bányatulajdonos a Tawe folyó völgyében 75 hektár területen létrehozta az akkori világ legjelentősebb fémipari központját. A üzem virágzása idején körülbelül 400 kémény okádta a füstöt a kis völgyben. 1861-ben a közeli Llanelliben állították fel a világ legmagasabb kéményét (960 m), hogy vigye el a füstöt a parányi város hatalmas rézüzeméből. 

Az 1880-as években Walesben a rézipart fokozatosan a cink, ólom, nikkel, arzén, ezüst. majd a huszadik század elején az ón és acél előállítása és feldolgozása váltotta fel. A környezetszennyezés következtében a folyókból kipusztult az élővilág és az erdők meghaltak. A farmerek már az l830-as években beszámoltak arról, hogy a szarvasmarhák elpusztultak és l888-ban Swanseában az emberek átlagéletkora mindössze 24 év volt. Hasonlóan lehangoló statisztikákat lehetett volna idézni az ország más területéről is, az ipari környezetszennyezés hatása úgy terjedt el Anglia tájain, mint egy környezeti ekcéma. Azonban annak ellenére, hogy a rossz közegészségügyi viszonyok és az ipari környezetszennyezés kettős problémája az élet minden területét áthatotta, Nagy-Britanniában az első közegészségügyi törvényt csak 1875-ben fogadták el. Ezt 61 évvel később, 1936-ban követte a második, amely felsorolja a "kellemetlen foglalkozásokat". vérfeldolgozó, belező, csontfőző, zsiradék- és faggyúfeldolgozó, szappanfőző és ragasztókészítő. 

A parlament törvényei azon kívül, hogy védték az emberek egészségét, az angliai vizek élővilágánál is pozitív változást idéztek elő. 1895 és l901 között megfigyelték, hogy a Temze torkolatához újra visszatértek a lazacok, lepényhalak, angolnák és másfajta halak. Richard Fitter természettudós véleménye szerint "a halak visszatérése a London Megyei Tanács csatornázási bizottsága erőfeszítésének köszönhető, amit annak érdekében fejtett ki, hogy ahelyett. hogy a londoni szennyvizet Barkingnál és Crossnessnél kezelés nélkül beleengednék a folyóba, különítsék el a szilárd szennyeződést és ezt vigyék ki a tengerhez". A mai környezetvédők, akik fellépnek az ellen, hogy Nagy-Britannia (az Északi-tenger partján fekvő országok közül egyedül) továbbra is a tengerbe önt a csatornákban leülepedett szilárd szennyeződést, nem ünnepelhetik túlságosan a csatornázási bizottság rendelkezéseit. 

Valami van a levegőben

A levegőszennyezés Nagy-Britanniában közel 800 éve politikai kérdés. Amikor Eleanor királynő 1257-ben meglátogatta a nottinghami kastélyt, a kellemetlen szagú, szén-füsttel teli levegő miatt inkább átköltözött a Tutbury kastélyba. Már a tizenharmadik és a tizennegyedik században számos kísérletet tettek arra, hogy szabályozzák a szén égetését és a szabályok megsértőit megbüntessék, de ezek a törekvések általában sikertelenek maradtak. Maga I. Erzsébet királynő is "nagyon szomorú és elégedetlen" volt amiatt, hogy a Westminster Palotában szénfüstös a levegő. A királynő panasza miatt a helyi sörkészítők a szén-tüzelésről áttértek a fatüzelésre. A tizenhetedik század első éveiben a növényzet nagymértékű pusztulásáról számoltak be és arról, hogy az otthonokban a bútorok és a falakra függesztett tárgyak hamar porossá válnak. 

1659-ben John Evelyn azt írta, hogy Londont "olyan füstfelhő borítja, amely a Földet a pokollal teszi hasonlatossá". 25 év múlva sem volt jobb a helyzet, 1684 januárjában Evelyn a következőket írta:

Londonban a hideg levegő megakadályozza, hogy a füst felszálljon, ezért a kormos füst úgy beborítja a várost, hogy alig lehet átlátni az utca túloldalára. A füst az emberek tüdejét durva szén-szemcsékkel tölti meg, ez gátolja a tüdő működését, ezért mindenki nehezen lélegzik.

Még később, a tizennyolcadik század végén Gilbert White természettudós megfigyelte, hogy az általa nagyon szeretett Selborne városát "kék színű köd borítja, aminek olyasféle szaga van, mint a kőszén-füstnek, és akkor észlelhető, amikor észak-keleti szél fúj, tehát feltételezhetően Londonból jön a füst. Erős szaga van és valószínűleg káros az egészségre". 

J. G. Kohl 1840-ben írja, hogy Manchesterben "a számtalan utcai lámpa gyönge, beteges, melankolikus fényt küld át a vastag, sárga ködön." Egy másik kortárs, Engels beszámolójában arról ír, hogy "a kellemetlen füst miatt Manchesterből mindenki elköltözik, aki megengedheti magának, hogy valahol máshol házat béreljen." Charles Dickens a Sivár ház című elbeszélésének nyitó bekezdéseiben leírja, hogy a novemberi "füst lesüllyed a kéményekből, puha fekete koromszemcsék szóródnak szét a levegőben, némelyik olyan nagy, mint egy jól fejlett hópehely - gyászolnak, talán a Nap halálát." 

Hasonló színhelyeket lehetne feltárni bárhol az ipari világban. A világ húsiparának központja, Chicago, az istállókkal és a vágóhidakkal hátborzongató hely lehetett. Upton Sinclair, az író miután meglátogatta ezeket a helyeket, 1904-ben így ír a Packingtown kéményeiből szálló füstről:

Úgy tört elő, mintha önmagát is veszélyeztetné, mindent maga előtt űzve, olyan volt, mint egy szakadatlan robbanás. Kérlelhetetlen volt, az ember csak nézte és várta, hogy vége legyen, azonban újabb füstfolyamok gomolyogtak elő. Fent hatalmas felhővé terebélyesedtek, tekeregve és kavarogva; azután egyetlen folyamba egyesültek és továbbfolytak az égen, fekete füstfátyolt terítve szét, ameddig a szem ellát.

1945-ben Richard Fitter írta: "Amikor a levegő füsttel és más mérgező anyagokkal szennyeződik, annak megelőzhető okai vannak, olyanok, amelyek teljesen emberi ellenőrzés alatt állnak... Nincs még egy tényező, amely ennyire közvetlen hatást gyakorolna az ember életlehetőségeire... és amely olyan könnyen orvosolható lenne, mint a levegőszennyezés". 1990 re, több mint három évtizeddel azután, hogy elfogadták a tiszta levegő törvényét, London levegője nagymértékben kitisztult és a gyilkos téli londoni ködök is megszűntek. Azonban Chris Rose környezetvédő arról írhat még mindig, hogy "Az Egyesült Királyság olyan hatalmas erőművek egész hálózatával dicsekedhet, amelyeknek hatalmas kéményei vannak. A magas kéményeket azért építették, hogy Nagy-Britannia megszabadulhasson a szmogtól, így azonban a savas esőt exportálja". A savas eső még mindig átjárja Britannia levegőjét, átitatja a talajt, megbetegíti az erdőket és sok területen lassan megfojtja a vízi életet. A levegőben lévő mérgező anyagok töretlen és szennyezett kapcsolatot jeleznek múlt és jelen között.