C s e m e t e k e r t  

A könyvesboltokban mind több és több igazán értékes mesekönyvet találhatunk -- új mesékkel és idős, bölcs történetekkel egyaránt. 
Ezzel párhuzamosan gyarapodik az ökológiai kultúra könyvespolca is, növekszik a természet tiszteletének fontosságára intő könyvek száma. Azonban -- néhány igazán színvonalas kivételtől eltekintve -- csak ritkán találkozik ez a két gondolatkör. 
Az alábbi két rövid történettel ezt a hiányt szeretnénk csökkenteni.
 
 
 
Boldizsár Ildikó  
A tűz meséje  
 
A Kaszanyűgbükkönyös-réteken túl élt Hegyek Anyókája, akinek nem volt más egyebe mindenkivirágánál. Mindenkivirága nem a kertekben nőtt, hanem a réteken-mezőkön, és olyan sok volt belőle, hogy Hegyek Anyókája alig győzte számon tartani: egyik meglapult a füvek között, másik elbújt a kövek mögé,  a többi behúzódott a gombák kalapja alá. Hiába kiabált esténként Hegyek Anyókája, hogy "mindenkivirága, gyere elő", mindenkivirága nem válaszolt. Így hát az öreganyó minden este elindult az öntözőkannájával, hogy meglocsolja valamennyit, és elbeszélgessen velük. Hosszú utat tett meg nap mint nap, és mire az utolsó virágnak is friss vizet adott, maga is elálmosodott. 
Egy reggel keserves zokogásra ébredt. Sírt az összes mindenkivirága, még akkor is csuromvíz volt a mező, amikor a reggeli harmatot már régen felszárította a Nap. Anyóka kétségbeesve szólongatta kedves virágait, de azok nem válaszoltak neki, még levélkéiket is elfordították tőle. Csak egy apró virág nyújtogatta felé levélkarjait, s amikor az öreganyó lehajolt hozzá, a virág a fülébe súgta: 
-- Mi nem akarunk mindenkivirága lenni!
-- Ó, csak ez a baj? -- könnyebbült meg Hegyek Anyókája. -- Hát... legyetek akkor Anyókavirágai!
Kacagva fordultak vissza hozzá a virágok, és boldogan ismételgették új nevüket: Anyókavirágai. Tartott is a boldogságuk vagy három napig, akkor újra sírásba kezdtek.
-- Anyókavirágai, Anyókavirágai! -- csóválta lila üstökét egy dús levelű virág. -- Engem miért úgy hívnak, mint azt a másikat? -- És egy fehér kalapos, karcsú virágra mutatott.
Hatalmas felzúdulás támadt a mezőkön és a réteken, egymásra mutogattak Anyókavirágai, és hangosan kiabálták: 
-- Engem miért úgy hívnak, mint ezt... meg ezt... meg ezt a másikat?!
Anyóka elcsodálkozott. Vajon mi történhetett az ő szélben hajladozó, szelíd virágaival?  Látta, hogy az egyik keservesen sír, a másik toporzékol, a harmadik bánatosan üldögél, a negyedik szomorkodik, az ötödik mérgesen kiabál, a hatodik hüppög, a hetedik pattog, a nyolcadik a szirmát rázza, a kilencedik a levelét tépi. Lehasalt közéjük a fűbe, hogy jobban lássa és jobban hallja őket, aztán egyszer csak a homlokára csapott:
-- Tudom már, mi hiányzik nektek! Saját nevet szeretnétek! Olyat, amilyen nincs még senkinek a világon... Olyat, amelyen csak én szólíthatlak benneteket!
Locsolókanna helyett Hegyek Anyókája ezen az estén nevekkel a nyelvén indult el, és szétosztotta a virágok között. Nevet kapott a kányazsombor, a bódító baraboly, a fekete peszterce és a sarlós gamandor. És neve lett a derécének, a csucsornak, a bibircsvirágnak, a bábakalácsnak, a kőfali pintyőnek és a zergeboglárnak. Neve a réti ledneknek, a rózsásvarjúhájnak, a mezei iringónak és a tavaszi ködvirágnak. A legmérgesebb virág a mérges ádáz nevet kapta, a leghangosabbat csörgőt kakascímernek, a legkövérebbet lápi hízókának hívják, és van közöttük bóbitás küllőrojt, kornistárnics  és kereklevelű kapotnyak is. Hegyek Anyókája egyetlen virágról sem feledkezett meg.
Azazhogy... Fáradt szemét mégis elkerülte egy köves lejtőn megbújó virág, akit véletlenül még a kötényével is letakart. A virág egész éjszaka sírdogált, s amikor Anyóka reggel levette a kőről a kötényét, meglepődve látta, hogy az a virág könnyeitől csupa sárga lett.
-- Milyen ügyes virág vagy te! -- kiáltott fel  Anyóka. -- Sárgára festetted a fehér köténykémet! Legyen a te neved ezentúl festő pipitér!
-- Én is ügyes virág vagyok! Én is ügyes virág vagyok! -- hallatszott innen is, meg onnan is.
-- Én is tudok sárgát csinálni! -- mondta a zsoltina.
-- Én is! -- így a sáfrányos szeklice.
-- Én meg kéket! -- kiabálta a csülleng.
-- Az én bogyóm ibolyaszínűre fest! -- dicsekedett a bodza.
-- Az enyém meg pirosra! -- rikkantott a sóskaborbolya.
-- Tőlem minden zöldessárga lesz! -- szólt közbe a varádics.
-- Mi pedig zöldet adhatunk! -- mondta egyszerre a csalán és a fagyal.
Hegyek Anyókája nem akart hinni a fülének.
"Micsoda? -- gondolta magában. -- Kéket? Zöldet? Pirosat? No, ezt már csak kipróbálom."
Ki is próbálta, sikerült is neki. A Kaszanyűgbükkönyös-réteken túl 
megszínesedett a világ.

 
 

 
Orgoványi Anikó  
Mese a csillaghúrról 
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fehér szikla. Egy domboldalon lévő erdei tisztáson született, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt szerte a vidékre. Sokat gyönyörködött a tájban, különösen reggelenként, amikor a nap sugarai megcsillannak hófehér kristálykövein. Szépségét csodálták az erdő lakói, sőt még a magasban vitorlázó egerészölyv is lekacsingatott rá. 
A kis szikla azonban mégsem volt igazán boldog, mivel nagyon magányosnak érezte magát. A többi sziklán apró kövirózsák sütkéreztek, oldalukhoz bársonyos mohák simultak, körülöttünk dongók dünnyögtek, hangyák szorgoskodtak. Bezzeg a kis fehér sziklán még egy árva zuzmó sem ütött tanyát. Pedig szívesen helyet adott volna egy kis virágnak, hogy legyen kivel beszélgetnie, megcsodálhassa szépségét, érezhesse illatát, és élvezhesse a virág körül repdeső lepkék, méhek, és zengőlegyek társaságát. Esténként szomorúan nézegette az égboltot, s csak a csillagok ragyogó szépsége enyhítette bánatát.
Egyik nap hirtelen besötétedett az ég, totyakos felhők gyülekeztek az égen, és cikázó villámok szaggatták át az eget, hatalmas mennydörgések közepette. Süvítő szél söpört végig az erdőn, és nekicsapódott a domboldalnak. Szegény kis szikla összehúzta magát amennyire csak tudta, hogy nehogy kárt okozzon benne a zivatar, de nem tudott elbújni a felhőszakadás elől. Eleinte annyira félt, hogy szinte vacogott, de mikor a vihar arrébb vonult, és a villámlás is abbahagyott, még élvezte is a simogató, langyos esőt. A nagy ijedtségben észre sem vette, hogy a szelek szárnyán egy apró kis magocska utazott és a kis sziklának ütközve megkapaszkodott annak egyik hajszálrepedésében. 
Másnap reggel a szikla leheletfinom motoszkálásra lett figyelmes. Amint jobban szemügyre vette az oldalát, észrevette a magocskát, amely éppen akkor feszegette szét burkát, mint madárfióka a tojáshéjat, és egy halványzöld kis hajtás dugta ki a fejét a napvilágra. Mennyire megörült a kis szikla! Végre, nem lesz többé magányos, neki is lesz barátja, akivel megoszthatja örömét, bánatát.
A kis növény szorgosan cseperedett. Parányi hajszálgyökereivel gondosan megkapaszkodott a sziklarepedésben, nyakát a fény felé nyújtotta, és két kis levelet is növesztett már. A szikla kíváncsian várta, milyen virág fog felcseperedni a kis magoncból. Minden nap figyelte változásait, a széltől is óvta, szárazságtól védte, pusztító záporok elől bújtatta.
Egyik nap egy apró bimbó jelent meg a hajtások végén, s a nap langyos simogatására nemsokára tucatnyi hófehér, parányi csillagokra emlékeztető virágfejek bontották ki szirmukat. Éppen arra járt Lilla, a kis pillangó, rácsodálkozott a virág selymes szépségére, amely olyan volt, mintha a csillagos ég költözött volna le a napsütötte domboldalra. Lelkendezve sietett barátaiért, hogy elújságolja nekik a hírt. Dodi dongó és Zizi, a zengőlégy izgatottan követték Lillát, hogy láthassák a csodát. Így hármasban repültek vissza a kisvirághoz, mely már messziről csalogatta őket illatával. Leszálltak hozzá, nézegették jobbról-balról, s azon tanakodtak, milyen nevet is adhatnának újdonsült barátjuknak.
-- Nézzétek csak, olyan ez a virág, mintha a csillagok hajszálvékony húrral kapaszkodnának egymásba. -- mondta Lilla.
-- Legyen a neve csillaghúr! -- vágta rá Dodi, a dongó.
Zizinek, a zengőlégynek is tetszett az ötlet, így aztán megünnepelték a névadást. Zümmögtek egy szép kis dalt a tiszteletére, azután nyalogattak mézédes nektárjából, és végül jót hintáztak a szellő ringatta húr-szárakon.
Az erdő lakói közt futótűzként terjedt a kisvirág híre. Mindenki látni szerette volna a földre telepedett csillag- csodát. A közelben álló bokrok és fák mind nyújtogatták ágaikat a tisztás felé, hogy jobban szemügyre vehessék a ritkaságot, majd susogva adták tovább a hírt a többieknek. Csakhamar az erdő apraja-nagyja Csillaghúrról beszélt, aki szépségén kívül szerénységével és szelíd szeretetével is belopta magát a többiek szívébe.
A kis fehér szikla nagyon büszke volt, hogy Csillaghúr éppen őt választotta lakhelyéül és barátjául. Ôrködött is felette éjjel-nappal, félőn vigyázta annak törékeny szárait, nehogy egy is megpattanjon, s elhervadjon rajta a virág.
Így éltek, éldegéltek nagy boldogságban és szeretetben, amikor egyik nap furcsa, szokatlan zaj ütötte meg a fülüket. Távolról hangos kiabálás, harsány nevetés hangjait hozta a szél. A lépések egyre közeledtek ... Csillaghúr félénken összehúzta magát és megpróbált beleolvadni a sziklába, az pedig igyekezett betakarni őt, amennyire tőle tellett. A környékbeli fák árnyékot vetettek rá, hogy kevésbé legyen feltűnő. Lilla, Dodi és Zizi ijedten behúzódtak egy bokor ágai közé, onnan figyelték az eseményeket. Gyerekek jöttek a szikla oldalán. Amennyire csak lehetett, megfeszítette a hátát, hogy védje a Csillaghúrt. Ám ekkor egy túracipő éppen kis barátja fölé magasodott.
-- Vigyázz, rátaposol a virágra! -- hallatszott hirtelen egy kislány hangja. Julcsi volt az, aki rábeszélte barátnőjét, Mártit erre a kirándulásra, s most ijedten húzta félre a kezénél fogva. Márti lába éppen a növény mellett ért földet.
-- De szép virág! Olyan, mintha csillagok hullottak volna a földre. Hazaviszem anyukámnak -- mondta Márti, s már nyúlt is a virág felé.
-- Ne bántsd! -- kérlelte Julcsi -- a vadvirág ott szép, ahol nőtt, különben sem bírná ki hazáig, egykettőre elhervad.
De Márti nem hallgatott rá. Egyik szálat tépte a másik után. Szegény Csillaghúr félelmében szinte megbénult, s csak annyit érzett, hogy húzzák, szaggatják, tépik a testét. Vékony gyökereivel kapaszkodott a sziklarepedésbe, amennyire csak tudott, nehogy kiszakadjon tövestül, mert az a végét jelentette volna. 
A szikla is tartotta őt minden erejével.
-- Nem nézhetjük ezt tétlenül, gyerünk, segítsünk rajta! -- kiáltott fel Dodi, a dongó és mindhárman Márti köré sereglettek. Lilla a kislány szeme előtt cilázott, Zizi az orrára szállt, Dodi pedig mérgesen a fülébe zúgott. 
-- Hess innen! Hagyjatok békén! -- sikított ijedten Márti.
Gyorsan letépte az utolsó szálat és társai után futott.
Lilla, Dodi és Zizi kétségbeesve méregették Csillaghúr megtépázott testét. Körülzümmögték, vigasztalták, megpróbálták felállítani összezúzott szárait. Mindhiába. Csillaghúr nem adott életjelt magáról.
Alig telt el néhány perc, Márti frissen szedett csokrára pillantott, és meglepődve felkiáltott:
-- De hiszen ez teljesen elhervadt! Milyen csúnya lett! Így nem vihetem haza az anyukámnak. Á, sebaj, különben is úgy elzsibbadt már a kezem a szorításban. -- És a hervadt virágcsokrot a  bokorba hajította. Julcsi megcsóválta a fejét. Egy kicsit szégyellte magát a barátnője helyett is.
Beesteledett, A kis fehér szikla szomorúan ölelte megtépázott barátját, s egy harmatcsepp végiggurult az arcán. Bánatában feltekintett az égre. S csodák csodája, ezen az estén annyi csillag ragyogott ott fenn a magasban, amennyit még soha nem látott. Egyik szebben tündöklött, mint a másik.
-- Talán Csillaghúr költözött oda, azért ilyen varázslatosan szép ma az ég -- gondolta.
Másnap reggel a felkelő nap látta a megtépázott vadvirágot. Alig ismert rá Csillaghúrra. Cirógatta, keltegette, mindhiába. Aztán mégis, mintha megmoccant volna valami a tövénél. Egy apró bimbócska volt az, ami elkerülte a kislány figyelmét, így csodával határos módon megmenekült. Ez nyújtózkodott most a langyos fénysugár felé. Lett erre sürgés-forgás! Lilla, Dodi, Zizi és az erdő összes lábakon, szárnyakon járó lakója mind odasereglett a szikla köré, hogy tanúi legyenek a bimbófakadásnak. S egyszer csak megnyílt a bimbó és megjelentek a vékony, selymes virágszirmok. Nosza, lett nagy boldogság, vigadalom! Mindannyian a túlélő kisvirágot ünnepelték. Lilla, Dodi és Zizi virágport hozott ajándékba neki. Csillaghúr így magokat tudott érlelni, majd egy szép napon a szél szárnyán útjukra bocsátotta őket. Sokáig nézett utánuk, s azt kívánta, bár csak mindegyikük jó talajra, s kedves barátokra találna, mint amilyenek őt körülveszik.
S azóta valóban, sziklás erdei tisztásokon, napsütötte domboldalakon úgy virítanak a csillaghúr selyemfehér virágai, mint a felhőtlen égen. 

 

 
A víz 

Hol volt, hol nem volt, a Colán túl, a svájci csokigyáron is túl, ahol a pilótakeksz száll, élt egy kisbéka. 
Nem szerette a vizet, ezért kerülte is a tavakat. Víz helyett inkább kólát ivott töményen, de ettől úgy ragadt a nyelve, hogy még a madarak is ráragadtak. Ezért aztán összehívta az erdei nagytanácsot, hogy tájékoztassa őket a kóla előnyeiről és hátrányairól egyaránt. 
De miközben ment a tárgyalásra, cukorbetegsége és inzulinhiánya miatt szörnyű halált halt. 
Ezért pusztul el mostanában annyi béka cukorbetegségben, mert nem tudják, hogy a víz egészségesebb a kólánál. 

(Sárközi Áron, X. C.)
Beküldte: Lőrincné dr. Kalla Mária tanárnő, Dunaharaszti
 

Mikor a természetben sétálok 

...a madarászsuli a szegedi vadasparkban járt. Nekem a legjobban a vörös panda, a láma, az emu, és az arara papagáj tetszett. Újdonság volt, hogy a vörös panda a fán alszik és csak ritkán jön le a földre. A lámában az lepett meg, hogy nagy a termete. Az emuval volt a legnagyobb élményem, mert kb. 50 cm-re volt tőlem és kiderült, hogy a hím ült a tojásokon, nem pedig a nőstény. Az arara papagájoknak a hangjuk lepett meg, mikor a ketrechez léptem, óriási ricsajba kezdtek... 

(Venter Miklós, 6. osztályos)
 
A folyók 

Hazánkban a folyók nagyon szennyezettek. Gyula mellett két folyó is folyik, a Fekete- és a Fehér-Körös. Régen ezek a folyók más mederben voltak, ezt bizonyítja az élővízcsatorna, ez varázsolja olyan széppé Gyulát. 
Sajnos ezt sokan nem becsülik és szennyezik, üvegek és flakonok vannak benne. 

(Nagy Zsolt, 3. osztályos)
A Föld napján az iskolák különböző vetélkedőket és versenyeket rendeznek. Jó lenne, ha több gyakorlat lenne, mint elmélet! Ezeket a feladatokat nemcsak a Föld napján, hanem az év többi napján is elvégezhetnék az iskolák tanulói, a tanárokkal együtt. Olyanokat is csinálhatnának, amelyeket már a legkisebbek is elvégezhetnek... 
(Bondár István, 7. osztályos)
Az írásokat és a rajzokat beküldte: 
Gubányi Eszter tanárnő, Gyula 
Köszönjük és továbbra is várjuk kisebb  
vagy nagyobbacska gyerekek írásait, képeit:  
hogyan látják ők a környezetünket?