Jochen Bockemühl 
Hogyan látjuk a világot? 
 
Nincs hiány környezeti problémákkal foglalkozó könyvekből. Vannak módszerek az egyes környezeti károk kezelésére is. Alapjában véve azonban mindenki tudja, hogy más gondolkodásmódra van szükség ahhoz, hogy a helyzet valóban megváltozzék. Olyan megismerési módok alkalmazására, melyek segítenek a természet átélésében, formálásában. 
Egyik lehetséges út a Rudolf Steiner által kialakított antropozófia. A steineri szellemtudomány célja, hogy meghaladja a tudomány kizárólag anyagi tapasztalatokra épülő gondolkodásmódját. Intenzíven foglalkozik az ember nem-materiális, lelki és szellemi tapasztalati területeivel, illetve ezek törvényszerűségeivel. 
Az alábbi gondolatok, gyakorlatok mögött meghúzódó gondolati építmény elfogadása vagy elvetése mindenkinek saját világszemléletétől függ (ezt rengeteg magyarul is olvasható Steiner-könyv segíti). 
 
Ki a mi "természet-partnerünk"? Milyen kapcsolatban állunk vele? Magunk is a természet részét képezzük: anyagaiból épül föl testünk. Eleven organizmusként osztjuk létezésének és pusztulásának sorsát. Ezen túl lényéből lélekként is hordozunk magunkban valamit, és szellemi lényként megismerően és teremtően állunk szemben vele. Ezért ezen a négy síkon kell az ember és természet viszonyát szemlélnünk. 
 
A testi nézőpont 
 
A természettudományok segítségével -- melyek arra korlátozódnak, hogy csak a materiálisat és annak hatásait ismerjék el valóságnak -- az ember megtanult szabadon bánni a természet erőivel, és a természethez hozzákapcsolta a technikát. Most azután tanácstalanul állunk szemben az egyre fokozódó technikai működéssel. A gépvilág saját életet fejlesztett ki. A tények kényszerére elkezdjük érezni az általunk teremtett "természet-alatti" világ önakaratát; hogyan ismerhetjük meg lényegét, és hogyan bánhatunk ezzel az önakarattal? 
 
Az élet nézőpontja 
 
Tudjuk, hogy cselekedeteink sok területen beteggé teszik vagy pusztítják az életet. Ezáltal saját életünk minősége is romlik. Megkíséreljük ugyan, hogy törvényekkel és ellenőrzéssel határt szabjunk a rombolásnak, de elég ez? Miben áll az életet hordozó egység? 
 
Lelki nézőpont 
 
Környezetünkhöz való kapcsolatunk lelki hatásait is komolyan kell vennünk, hisz belőlük származnak örömeink, fájdalmaink. Belső hangulatunk nagyrészt tőlük függ. Lelki életünket a táj: az erdők, mezők, szántóföldek benyomásai -- de a városi élet is meghatározzák. Hogyan ismerhetjük meg ezeknek az erőknek a működését? 
 
Szellemi nézőpont 
 
Úgy véljük, hogy egyes jelenségekkel állunk szemben mindenütt, de azt éljük át, hogy állandóan nem-áttekintett összefüggésekből származó hatásokkal van dolgunk. Hogyan ismerhetjük meg ezeknek az összefüggéseknek az eredetét, lényegét? 
 
Nem azt mutatják-e már ezek a kérdések is, hogy hordozunk magunkban képességeket, melyek segítségével rájuk találhatunk? A válaszok arra ösztönöznek, hogy 
-- új gondolkodásmódot, 
-- új átélési lehetőségeket, 
-- új alakító- és munkastílust 
fejlesszünk ki. 
Mindenki másképpen látja a természetet, attól függően, hogy mire van ráhangolva. A sétáló ember örül a táj szépségének. A botanikus mindenütt növényeket fedez föl, a művész motívumokat talál alkotásához. 
A világban szerzett tapasztalataink attól a módtól függnek, ahogyan ránézünk a világra. 
A természet négy birodalmának megfelelően alapvetően négy különböző szemléleti irányt vehetünk föl, ezek kölcsönösen teljes valósággá egészítik ki egymást. Egy növény megismerése során két alapirányt vehetünk észre, melyek egymásnak ellentmondanak: az egység átélését és a részletek tudatosulását. 
Mindig fölismerjük például a kankalint, jóllehet minden példánya más és más. Emlékszünk talán a vele való első találkozásunkra. Fölébred bennünk valami, ami a kankalin jellegzetességét egységként a tökéletlen észlelésben is láttatja velünk. A benyomás közvetlenül bukkan föl. 
Mifélék az ilyen benyomások? Jó példával szolgálnak a csillagképek az égbolton. Pusztán fénypontokat észlelünk, mégis a "Nagymedvét" vagy az "Oroszlánt" látjuk viszonyaikban. A viszonyulások azonban mindig gondolati természetűek. A csillagkép a képszerű gondolat ősformája. 
Így a kankalint is képszerű gondolatként ragadjuk meg, mint egy csillagképet az égbolton, ezáltal megsejtjük szellemi (kozmikus) eredetét. Intenzív érzés kapcsolódhat hozzá. Átéljük az egységet, közel érezzük magunkat a kankalin lényéhez, mintha egy ember fiziognómiáját pillantottuk volna meg. Vajon ezzel csak személyes élményeinkben álmodunk? 
Ha pontosan odafigyelünk, sok részletet fedezünk föl: a fiatal levelek kifelé sodródott peremét, az öblös csészét, a virág sötétsárga színét, a narancspöttyöket, a sejtek finom szerkezetét. 
Miben áll most már a kankalin? Összerakhatjuk-e a részletekből és megérthetjük-e? Ebben a szemlélet-irányban az egység elrejtőzik a tárgyban. Csak a név marad meg belőle. Minden világosan fölismert jelenséget gondolatban szabadon összekapcsolhatunk egy másikkal, ahogy köveket házzá, kerekeket és csavarokat géppé rakhatunk össze. Egy érzés mégis azt mondja: ez nem a teljes valóság. A pusztán a tárgyra irányuló kérdéssel elveszítjük a lényt. 
Minden természeti jelenségben megvan mindkét alapirány: a tárgyszerű és a kifejezésszerű is. Aki pusztán a külső tárgy felé fordul, az a természetben a valóság földi oldalát találja. Ez a világ megszokott tárgyszerű vagy testi szemléletmódja. Aki ezzel szemben a kifejezésszerűre tekint, annak az eszme képként jelenik meg, mint egy ember a maga fiziognómiájában. 
A természetben a valóság kozmikus oldalát találja -- ezt fiziognómiai szemléletmódnak is nevezhetjük. 
Hogy a két szemléletmód hogyan függ össze, azt egy képpel érzékeltethetjük: 
Mit jelenthet például egy vonal? Jelentése abból a mindenkori összefüggésből adódik, amelyben megpillantjuk (pl. egy sirály, hegyvonulat a tájban vagy M betű az írásban, rosszkedv egy idős ember arcán). 
Rendszerint öntudatlan marad számunkra az az összefüggés, amely alapján egy jelenséget megítélünk. Az a jelentés, amivel felruházzuk, csak a mi személyes szemléletünknek felel meg. Többnyire inkább a mi saját természetünket fejezi ki, mint annak a természetét, amit meg akarunk ismerni ("szubjektív"). Mások számára ez az ítélet dogmatikusnak hat, mivel nem láthatják azt az alapot, melyen megszületett. Ilyen értelemben a tiszta tudástartalmak dogmatikusan lépnek föl. 

Jelenség-összefüggés 

A jelenkor természettudományos nevelése következtében megszoktuk, hogy a fényt olyan hatékony oknak tekintsük, ami valahonnan "sugárzik", és föllépése helyén valamit "okoz". 
Ezzel szemben fölfigyelhetünk arra, hogy mindig az összefüggések megnyilatkozásakor beszélünk fényről. Ez olyankor is érvényes, mikor valami "megvilágosodik" és olyankor is, mikor a jelenségvilág az érzékszerveken keresztül összefüggő képben mutatkozik meg. Az első esetben nyilvánvalóan "belső fény", mint valami gondolatszerű, rejlik az érzéki jelenségek képösszefüggésében. Mindenesetre szokásos tudatunkban olyan erősen orientálódunk a tárgyi külvilágra, hogy könnyen átsiklunk a világ-egész gondolatszerűsége fölött. A világ képszerű oldalának tudatos fölvétele gondolkodásunkba, és saját lelki tevékenységünk átélése ezen folyamat közben elvezet ahhoz az úthoz, melyen éteri, gondolatszerű működést tapasztalunk önmagunkban és ugyanakkor a világban is. A jelenlévő érzéki észlelések összefüggése, a jelenség-összefüggés a fény lény(eg)ének bizonyul. Ez a jelenség-összefüggés vagy "környezet" minden helyen és minden időben más és más lehet. A növény a mindenkori jelenség-összefüggésnek megfelelően alakul. A négy elem, a föld, víz, levegő, hő, előkészítik a növény fogékonyságát a környezetből származó ösztönzések iránt; bizonyos módon engedik közel vagy tartják távol azokat. Így a növény az adott helyen jelenlévő fényműködés képévé válik. 
Az éves körforgás során a fényhatás, a jelenség-összefüggés egy másik összefüggéseket teremtő elembe, a változás-összefüggésbe van beleágyazva. Az évszakok ritmusában a fény mind külsőleg, mind belsőleg, előbb fokozódik, majd eltűnik. Ahogy a képösszefüggésben a gondolattartalmat tapasztaljuk, úgy hangolódunk bele érző képességünkkel az éves körforgás során a világnak egy egészen új dimenziójába. Ez azután úgy közelít hozzánk, mint egy ritmikus hangsorokban fölcsendülő zene. 
 
Fény-árnyék kísérletek hónapos retekkel 
 
1. Teljes sötétségben 
A növény néhány nap után közel van a pusztuláshoz. Nem tud szubsztanciákat fölépíteni és azokat beleformálni a légtérbe. Minden megformáltság az előző évből származik. A gyökér alig tud a talajba hatolni. Mintegy a fény iránti vágyakozásban, a földi nehézkedés ellenében, törekszik a növényke fölfelé. 

2. Halvány derengésben 
A csíra a fény felé fordul. Megnyúlnak a levélnyelek, a levéllemezek kerekdedek maradnak, és fokozatosan finom szárnyaltság mutatkozik. A gyökér valamivel erőteljesebb, de minden gyenge, vékony, vizes marad. 
 
3. Valamivel világosabb lesz 
A hajtás a szik alatti száron (hypocoty) túl nyúlik, a fény felé. Valamivel vastagabb lesz, de mintha kapaszkodna, lágy marad. A levélnyelek még erősen megnyúlnak. 
A levéllemez eléri legnagyobb kiterjedését, kerekded, a fény felé fordul. Vékony marad, a színe sötétzölddé válik. Elkezdődik a tagozódás, mint hasonló elemek ritmikus ismétlése. A gyökérzet erőteljesebbé válik, jobban elágazik. A növekedés sebessége és a felépítő tevékenység fokozódik. 
 
4. Tovább fokozódó világosság 
A növény egy ideig a tőlevélrózsában várakozik, majd mereven, függőlegesen nő a virágzásig. Az erőteljesebb főgyökér célirányossága világosabb. A szik alatti szár enyhén vöröses színe már utal a retekre, de gumó még nem képződik. Az egymást követő levelek egyre kisebbek, a levélszélek fogazottsága erősödik, a levelek tömörebbek, érdesebbek, vastagabbak lesznek. 
A virágzással a növény már a faj teljes képét megmutatja; magképzés is lehetséges. 
 
5. Teljes fényben 
Minden differenciáltabban, de visszafogottabban jelenik meg. A levelek egymás után gyorsabban képződnek, kisebbek maradnak, tömörebbek, vastagabbak és megformáltabbak. A levélmetamorfózisba való kiterjedéssel és a gyökérzet talajban történő finomabb elágazódásával együtt jár a vöröses hipokotil retekgumóvá duzzadása -- mintegy föltorlódnak a lentről fölfelé áramló nedvek, mielőtt a növény továbblépne a virágzáshoz. A fény további fokozása az alak és szín további tömörödéséhez, keményedéséhez vezetne. 
 
Ha a növényképződést ily módon -- a környezet fényviszonyait is figyelembe véve -- szemléljük, akkor abban saját átélésünk kifejeződését találjuk. Utalásszerűen állítsuk ezt is ide: 
 
1. Teljes sötétségben 
Az ember semmit sem lát. Tudatunkat a benne fölmerülő képek tartják fönn. Ezek azonban a múltból származnak. Jelenlegi környezetünkből nem kapunk képzetalkotó képességünket lekötő, átélésünknek formát adó képeket. Egy idő után érzékeink észlelőképessége eltűnik, hajlamosak leszünk elaludni, lelkileg meghalni, ha emberként belső világítóképességünket a gondolkodásban nem tudjuk ébren tartani. 
 
2. Halvány derengésben 
Tudatunk erőteljesen a világosodó környezet felé fordul. Észlelőképességünk fokozódik, de csak a világosság különbségeit észleljük (hasonlóan mint holdfényben vagy az első hajnali derengésben). Formákat még alig látunk. A "földtől el" irányt a "fény felé" irány aktivizálja. 
 
3. Valamivel világosabb lesz 
Közvetlen környezetünkben már kivehetőbb formák merülnek föl, a tárgyak színét csak sejtetve, míg a távolabbi környék már színesen jelenik meg. A frissesség, az ébredés érzése; az eljövendő felé fordulunk, aktivitás van a várakozásban. 
 
4. Tovább fokozódó világosság 
A földi dolgok színessége észlelésünk számára tökéletesen kibontakozik. A tárgyak differenciáltabban láthatók. Minden erősebben tudatosul, és éberen, tevékenyen megragadható (a fizikai erők belső megragadása az "én" által). A világhoz való individuális kapcsolatunk világosabbá válik. 
 
5. Teljes fényben 
Az észleletek túlságosan gazdaggá, intenzívvé válhatnak. Tudatunk valamelyest letompul. A világosság fokozódásával minden individuálisabbá válik. Ahogy a növényképződésben is fokozódik a megnyilatkozások sokrétűsége, úgy egyre sokrétűbbé válik az ember individuális viszonyulása is bizonyos észlelési módokhoz, az átélés árnyalataihoz. 
Az érzéki benyomások áradatának további fokozódása fizikai károsodásokat okozhat, ami ellen védekeznünk kell. 
 
A színek metamorfózisa a növény életében 
 
A növényélet négy stádiumában a színesség más-más módon bontakozik ki: 
--  A gyökerezésnél, csírázásnál és élősködésnél a színesség egyfajta előfoka alakul ki fény nélküli növekedésben. 
--  A zöldellő levéltartományban, a fényben a létesülés és elmúlás fejeződik ki. 
--  A virágok fölragyogásában lelkünkhöz közvetlenül és érthetően szóló képek kínálkoznak tekintetünknek. 
--  A gyümölcsök érésében a színesség a növényben összesűrűsödő hővel összefüggésben jelenik meg. 

A színesség előfokai a sötétben történő csírázásnál 
 
Színtelen (fehér): a sötét, nyirkos-meleg földben elkezd növekedni a gyökér. 
Sárgás: a csíra fölfelé törekvő részei a fényre szerveződnek. A csíra várja a fényt. 
Vöröses: ebben alkalomadtán már a sötétben megmutatkozik a meleg-hideg váltakozása iránti érzékenység. 
 
Zöldellés és hervadás 
 
A zöld a növény belső élettevékenységének -- mely során anyag képződik -- kifelé fordított képe. Ha átélésünkkel belemerülünk a zöld és az őszi színesedés finom átváltozásaiba, akkor részt veszünk a vegetáció létesülésében és elmúlásában. Részt veszünk a szubsztanciák képződési és széthullási folyamatában. 
Sárgászöld: a csíra kibújik a fénnyel átszőtt levegőre. 
Vöröses: a külső fény, hideg vagy meleg hirtelen túl erőssé válik (csírázó rozs). 
Friss sötétzöld: az élet tevékenyen beindul (májusi mező). Ez két ellentétes irányba differenciálódhat: 
Kékeszöld: nedvesen duzzadó élet, lágy formák nem beérlelő, hanem oldódó tendenciával: túltrágyázott gabonák, pillangósok, vagy árnyékos termőhely. 
Sárgászöld: gyenge élettevékenység, merev, kemény formák, "hiányjelenségek" gabonáknál; túl száraz, túl napos termőhely. 
Sötét olajzöld, kicsit barnás: az anyag "súlyossá" válik, a bujaeleven növekedésből megszilárdul; erdő a nyár delelőjén. 
Sötét olajzöld, inkább kékeszöld: az életfolyamat megállapodik, lelassul az árnyékos helyeken, az örökzöldek sötét, fénylő lombja. 
Kékesszürkés-zöld, szürkészöld a fehéresig: az életfolyamatok lelassulása napos, egyre szárazabbá váló helyeken: például a szamárkóró viasztól-szőrőktől matt levelei. 
Zöldessárga, sárga, vörös, bézs: az élet kezd visszahúzódni a hervadás során. Az elhalásban a növényvilág ismét erőteljesebben differenciálódik a termőhelyi sajátosságoknak megfelelően, most színekben, melyek sokrétűen szólítják meg átélésünket. A levelek őszi ragyogásában láthatóvá válik valami, ami korábban az életfolyamatok rejtekében tevékenykedett. 
Sárgásbarna, barna, szürke: a földi-individuális élet visszavonult: a fák lehullott levelei, elhalt növényrészek. 
Szürkétől a feketéig: a növényi anyagok fölvétele a Föld általános életébe: jó humusz. 
Barna a talajban: a növényi anyagok őrzik megszilárdult állapotukat, és -- mint nyershumusz vagy tőzeg -- nem vesznek részt a talaj életében. 
A vegetáció ilyen szín-életében sokrétűen tükröződik az év menete. 
 
Virágzás 
 
Az élettevékenység a zöld színnel együtt visszahúzódik, és a virágban sokféle színnek ad helyet. Ami korábban a különböző növényfajták rejtettségében elevenen tevékeny volt, az most egymás mellett, a virágok formáiban és színeiben megjelenik. A fény fokozódásával a színesség egyre telítettebb lesz; különféle élményeket fog ösztönözni. Ezek lényszerűen kimondják magukat, ha a természeti összefüggésekben fölkutatjuk a színkvalitásokat -- más növényfajtákkal és az egész kozmikus környezettel való egységükben. A virágok fölragyogása a napi illetve éves körforgás során az átélésben egy földi hely individuális "mimikájává" válhat. 
 
Termésérlelés 
 
Itt a színek inkább belülről, azaz nem annyira közvetlenül a fénnyel, hanem inkább a meleggel való összefüggésben jönnek létre: sötét erdőben a nyár delelőjén vagy trópikus őserdőben is létrejöhetnek lángoló vörös termések, pl. kontyvirág. A gyümölcsök színe a zöldtől a sárgás-vörösön keresztül halad a kék-barna vagy fekete felé. 
 

Az összeállítás Jochen Bockemüll: "Életösszefüggések -- megismerése, átélése, alakítása" 
(Budapest, Ita Wegman Alapítvány, 1995) című könyve alapján készült. A kiadvány a Mezőgazdasági Múzeumban hasonló címmel megrendezett kiállítás részeként jelent meg, 1997-ben.
   
  
 
 
Az ember, aki tud 
Beszélgetés Jonathan Horwitz  
antropológussal a spirituális ökológiáról 
 
A mélyökológia mind a mai napig magán hordja a "paratudomány" bélyegét. Bizonytalan helyzetét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy -- miközben az ökológiával, esetleg humánökológiával foglalkozó szakemberek többsége szemfényvesztésnek tartja --  a gyakorlati képzések, tréningek anyagának talán leghatékonyabb gyakorlatai kapcsolódnak ehhez a szemlélethez. 
Persze ez a nézőpont sem előzmények nélkül való. Antropológusok, néprajztudósok állítják, hogy valamikor minden népcsoport elemi érdeke volt, hogy szent emberei, papjai, varázslói képesek legyenek a természet mélyebb felfogására, "átérzésére" -- eképp biztosítva a közösség és a természeti környezet harmonikus kapcsolatát. 
 
Hogyan kezdődött? Tényleg nem is tudom, hol kezdjem. Amikor spirituális ökológiát kezdtem tanítani, akkor ezt a fogalmat még nem használták sehol, sem az ökológiai irodalomban, sem máshol. A kifejezést talán Görögországban, egy angol biológus barátomtól hallottam először, akivel arról beszélgettem, számára mit jelent az ősi sámánok gyakorlata. Ô mondta akkor, hogy amit ők csináltak, azt nevezhetnénk akár spirituális ökológiának is. 
A sámán kultúrák animista felfogása szerint az Univerzumban minden létező és lelke van. Az ökológia tanulmányozása pedig az összes létező dolog közötti szövevényes kölcsönkapcsolatok felderítését jelenti különböző földrajzi és életterekben, szinteken. Aki ökológiával foglalkozik, lehet, hogy csak ezeknek a szinteknek egyes részleteit, mikro-ökoszisztémáit vizsgálja. Ha innen elrugaszkodunk és egy jóval nagyobb ökoszisztémában gondolkodunk, akkor ez úgy fogalmazható meg, hogy miképp viszonyul a fizikai világ a szellemvilághoz, illetve a szellemvilág milyen összefüggésben van a fizikai világgal. 
 
Helyzeteket próbálok teremteni 
 
-- Kurzusaim résztvevőivel azt próbálom megéreztetni, hogyan viszonyulnak ahhoz a fizikai környezethez, amelyben éppen vannak, hogyan viszonyulnak annak spirituális aspektusához. Ha már nyitottak a fizikai valóság spirituális oldalának érzékelésére, akkor azt is meg tudják tanulni, hogyan kommunikáljanak világunk nem látható valóságrészével. Megtalálva ezt a kapcsolatot, jóval mélyebb és alaposabb bepillantást nyerhetnek közvetlen fizikai környezetükbe. 
Nagyon lényegesnek tartom azt a problémát, hogy rengetegen kénytelenek városban élni, pedig igazából nem akarnak, s ez boldogtalanná teszi őket. Pedig egy város szellemét erősen befolyásolja az, ami a városban történik, s egy városban ugyanúgy kapcsolatba kerülhetünk a benne létező dolgok és lények spirituális aspektusával. 
A kurzusokon igazából nem sok dolgot tanítok. Inkább helyzeteket próbálok teremteni, amelyekben a résztvevők saját "segítő szellemeiktől" tanulnak. Ez az én stratégiám. Például megkérem őket, hogy menjenek ki a természetbe, keressenek maguknak egy helyet, amelyből úgy érzik, erő árad, és beszélgessenek el a hely szellemével. Nagyon gyakran, pusztán attól, hogy ott vannak és beszélnek egy fához, kőhöz, bokorhoz, vagy bármi máshoz, máris történik valami: váltást, vagy nyitást tapasztalnak. Egyszeriben az a fa nemcsak egy fa lesz, hanem barát, akivel kommunikálni tudnak. Azután visszatérve a természetből, megkérem őket, hogy ugyanarra a helyre tegyenek "sámán-utazást". Ekkor lehetséges, hogy egészen másképp érzékelik ugyanazt a helyet, egy mélyebb valóságszintjét tapasztalják meg ugyanannak a fának, kőnek ... Ez nagyon egyszerű gyakorlat. Arra is bátorítani szoktam az embereket, hogy töltsenek egy egész éjszakát erőhelyükön úgy, hogy megpróbálnak nem elaludni. Nagyon erőteljes élménnyel lepheti meg őket egy ilyen éjszaka. 
 
A hegy nem volt többé ugyanaz... 
 
Több meghatározó élményem is volt. Az egyik, számomra megvilágosodást jelentő eseményt akkor éltem át, amikor a vietnami háborúban katona voltam. Egy napon a sátram előtt ültem éppen, amikor repülőgépek kezdték támadni a közelünkben levő, gyönyörű kilátást nyújtó hegyeket. Egész álló nap lőtték, bombázták. Akkor minden egyes bombát, minden robbanást szinte a testemben éreztem, mintha személyes támadás ért volna. Amikor végre abbahagyták, a hegy nem volt többé ugyanaz a hegy. Gondolkozni kezdtem. Akkoriban még senki nem beszélt ökológiáról. Az emberek a természet megőrzéséről tárgyaltak, az ökoszisztémák lakóinak kölcsönös függőségéről még nem. Néztem, hogyan csapódnak be a bombák, és azokra a növényekre, állatokra, bogarakra gondoltam, amelyeknek otthonait nemcsak feldúlták, de teljesen megsemmisítették. Nem tudom hogyan, de meghallottam, amint a hegy szelleme felzokog ... Azt hiszem ez a pillanat indított el utamon, bár a spirituális ökológia tanításának gondolata jóval később fogalmazódott meg bennem. Azért kerestem fel tanítómat a Felső Világban, hogy megkérdezzem tőle, hogyan segíthetnék a Földnek. Ô tanácsolta, hogy tartsak ilyen kurzusokat. Amikor kétségeimet fejeztem ki, megnyugtatott, hogy mindenre megtanít majd. 
A következő két hónap folyamán meg is tette. A mai napig eszerint tartom a spirituális ökológia kurzusokat. 
 
Nem kellene ugyanazokat a hibákat elkövetni ... 
 
Hiszek-e abban, hogy hozzáállásunk megváltozása lényeges változást eredményezhet a Föld helyzetében? Természetesen ezt gondolom, különben nem tartanám ezeket a tanfolyamokat. Persze, amit teszek, az nagyon pici rész az egészben. De nincs kétségem afelől, hogy az emberekkel egyre jobban tudatosítani kell felelősségüket, valamint bolygónk egészével, annak összes -- látható és nem látható -- lényével való kapcsolatunk mibenlétét. 
Apró lépések indítanak el bennünket ezen az úton. Először csak kis változások. S hogy mit a legnehezebb megváltoztatni? Szokásainkat. Azt, hogy számtalanszor bele sem gondolunk abba, mit is teszünk igazából. 
Ha úgy adódik, például emlékeztetem a csoporttagokat arra, hogy kapcsolják le a villanyt, amikor kimennek a szobából. Nem a villanyszámláról beszélek ilyenkor, hanem arról a módról, hogyan jut oda az áram. A villanyáram használata egy másik kérdéshez is elvezet, fogyasztásunk mérsékléséhez. Milyen sok igazából szükségtelen dolgot gyártunk és vásárolunk! A nyugati világ szédületes eldobható kultúrája ... Egy csomó eldobható dolgot, eldobható borotvát, öngyújtót és még sorolhatnám, gyártanak, amelyeket eleve úgy terveznek, hogy egy-két alkalom után funkciójukat vesztik. Barátaim néha szememre vetik, hogy könnyen ostorozom ezeket a dolgokat, mert a modern Amerikában nőttem fel, és alkalmam volt mindezeket kipróbálni. De már nagyon fiatalon kezdtem rádöbbenni arra, hogy saját fészkünkbe piszkítunk. A világ más részein nem kellene ugyanazokat a hibákat elkövetni. 
 
Változnunk kell ... 
 
Mindannyiunknak változni kell, és ez óriási változás: a gondolkodás változása. Nem egyszer tanúja voltam már ilyen változásnak. Beszélgetvén egy kővel, fával, állattal, sokan nem csupán a természeti világgal, de embertársaikkal is nagyobb tisztelettel kezdenek el bánni. Meglátják a kapcsolatot a kő és az ő városi, ötödik emeleti életük között. Ha érzékelik ezt a kapcsolatot, egyre jobban tiszteletben tartják majd ennek erejét. S mikor egyre több ember viszonyul majd egyre nagyobb tisztelettel környezetéhez, akkor jó úton kezdünk majd járni: kevésbé romboló, pozitív értelemben produktív és ökologikusabb úton. 
Lejegyezte: Schmidt Sára
 
 
 
 
 
 
Csonka András 
A virtuális valóság 
társadalma  
 
Virtuális környezet és ökológiai kultúra 

Alapítványunk, az Ökológiai Kultúra Fejlesztéséért Alapítvány, az Ökológiai Akadémia programsorozat keretében hasonló címmel szervezett előadássorozatot áprilisban. 
A gyerekek környezeti érzékenységének csökkenése általános jelenség. Sokan közülük mindennap órákat töltenek képernyők előtt, egy olyan "létező-és-nemlétező", azaz virtuális valóságban, ahol a válaszok már eleve  
adottak, ahol a szereplőknek több életük van, a vesztes mindig újra kezdhet, a veszély kikapcsolható. A mai új világban már nincs helye a fantáziának: a zárt algoritmusokkal kommunikáló rendszer a "pszeudo-fantáziára" építkezik. 
De mi is valójában a "virtuális valóság"? Mennyiben virtuális és miképp értelmezhető valóságként? Mennyiben tekinthető környezetnek a virtuális valóság? Milyen speciális környezeti vislkedést, stratégiát eredményez? Meg lehet-e találni a kapcsolatot a valós, a természeti és a virtuális környezet között? Ilyen és hasonló kérdésekre kerestük a lehetséges válaszokat. 
  

Néhány éve az IFABO számítástechnikai vásár egyik szenzációja volt az ún. "virtual reality mask", vagyis egy olyan szemüveg, vagy inkább sisak, amely a használó számára a számítógép által animált mesterséges környezetet három dimenzióban érzékelhető valóságként teszi átélhetővé. Érdekes volt nézni, ahogy a vállalkozó kedvű gyerekek a sisakkal a fejükön a külső szemlélő számára koordinálatlannak tűnő mozgásokat végeztek, láthatólag egy másik környezet ingereire válaszoltak, átkerültek egy csak számukra érzékelhető valóságba. Így kívülről nézve e virtuális valóságban mozgó személyiség viselkedése hasonlatos a kábítószer hatása alatt álló, vagy transzállapotban lévő személyiségéhez, ami persze nem véletlen, hiszen ezekben az esetekben is egy másik valóságba történő átlépésről van szó. A sisak használója is úgy éli meg e különös játékot (amely többnyire nem más, mint valamilyen "lövöldözős" játék), mintha valóban kilépne mindennapi létének dimenzióiból, és a számítógép által kínált környezet valóságos szereplőjévé válna. 
Nem túl távoli az a jövő, amikor ilyen maszkok, vagy még rafináltabb eszközök segítségével olyan mesterséges környezetbe kerülhetünk, ahol a játék-valóság többi szereplője is velünk egyidejűleg van jelen e térben, valóságos testet öltött figuraként érzékeljük őket, fizikailag is átélhető kapcsolatba kerülhetünk velük. Az internet haladása ebbe az irányba tart, a "virtual reality" programok és a hálózat fejlődése találkozik. 
Az interneten naponta órák hosszat bolyongó gyerekek és felnőttek számára a hálózat kétdimenziós, de a mulimédia eszközeivel feldúsított környezete már ma is hasonló élményt jelent, annak ellenére, hogy  a közismert "world wide web" (www) a magányos vándorok világa.  A www óriási kirakat, sétálóutca, ahol a járókelők láthatják az árukat, hirdetéseket, bemehetnek az üzletekbe, mozikba, kiállításokra, hangversenyekre, anélkül, hogy egymást észlelnék. Egy adott helyen lehet egyidejűleg akár több ezer látogató is, anélkül, hogy tudnának egymásról. Itt mindenki magányosan bolyong, legfeljebb egy-egy számláló tudósít arról, hogy forgalmas helyen járunk.
Azonban léteznek az interneten sokkal izgalmasabb helyek, amelyeken úgy lehetünk jelen egyidejűleg másokkal, hogy érzékeljük is a jelenlétüket. A hazai felhasználók számára a legismertebb ilyen lehetőséget az IRC-k (Internet Related Chat), vagyis "internet csevegők" jelentik, ahol az adott címre egyidejűleg bejelenkezettek írásban beszélgethetnek egymással, a jelenlévők mindegyike nyomon követheti a beszélgetést és bele is "szólhat". Ilyen hely pl. a Zöld Pók Hálózat @górája (lásd Cédrus 5. 23. old.), de több más magyar nyelvű szolgáltatás is elérhető. 
A másik ilyen, egyidejű jelenlétet kínáló internet  helyek az ún. MUD-ok (Multiply User Dungeon), magyarul többfelhasználós labirintus játékok.  Ezek a hazai felhasználók által kevésbé ismert helyek már komolyabb lehetőséget kínálnak az IRC-hez képest. Itt közös játékról van szó, amelyben a résztvevőknek a saját maguk által kialakított és emiatt állandóan változó labirintusban kell feladatokat teljesíteniük, úgy, hogy közben feltérképezik társaikat, szövetségeseket és ellenfeleket találnak. A fejlettebb játékokban a résztvevők lehetőséget kapnak saját környezetük egyszerű grafikus eszközökkel való kialakítására is. Mindig jelen van a játék irányítója is, a játékosok tehetnek mindenkihez szóló, vagy csak egy-egy résztvevő számára "hallható" megjegyzéseket is. Az adott programtól függően akár száznál többen is játszhatnak egyszerre. Az egyszerű "lövöldözős" játékok között sok olyan létezik, amelyet az internet segítségével kettő vagy négy játékos játszhat egyszerre: ezek inkább a párbaj egy sajátos formáját jelentik, nem a társadalmi érintkezés sajátos fórumát.
Az IRC és a MUD játékok, de a számítógépes kommunikáció szinte összes formájának közös jellemzője, hogy a szereplők csak az általuk írt szövegeken keresztül válnak a többiek számára ismertté. A személyiségről kapott információ tehát rendkívül csekély, hiszen egy élő kapcsolatban a másikról szerzett benyomások többségét nem az általa elmondottak, hanem külseje, öltözködése, testtartása, hanghordozása, illata alapján kapjuk, ami a kommunikáció e formájában kizárt. Mindezek hiánya azonban lehetőséget is jelent a testiségtől való megszabadulásra, új és a valóságostól teljesen eltérő személyiség kialakítására. Jellemző, hogy az ilyen "virtuális közösségekben" résztvevők gyakran váltanak nemet, vagyis férfiak nőként, nők pedig férfiakként vesznek részt a komunikációban. Van, aki több személyiséggel is jelen van egy-egy játékban vagy csevegésben. A résztvevőkről származó rendkívül komprimált információmennyiség ellenére a kommunikáció többnyire erősen erotizált, vagyis a két nem képviselői gyakran próbálkoznak egymással "intim" kapcsolatba kerülni, ami e közegben megint csak érdekes vállalkozás. Különösen érdekessé válik ez a dolog, amikor a játékban mesterséges intelligencia-kísérletekben tesztelt számítógépprogram is részt vesz, amely már képes olyan értelmes társalgást folytatni, melyekről csak speciális tárgyalási technikával deríthető ki eredetük. (Fontos megemlíteni, hogy e játékokban a játékosok nem az e-mail címüket jelentő azonosítóval vesznek részt, henem választott névvel, eredeti személyüket inkognitóban hagyva.) 
Új értelmet nyer itt az élet és a halál fogalma is. 
A virtuális világban mindenkinek több élete lehet, a fizikai halált a hálózattal való kapcsolat elvesztése jelenti. Bárki újjászülethet más emberként, mint ahogyan számos példa van arra, hogy már régen meghalt híres személyiségek a hálózaton egyszercsak reinkarnálódnak.
A számítógépes kommunikáció e virtuális tereit a résztvevők valóságos térként érzékelik, holott annak jellegzetességei erősen különböznek a valóságos környezettől. A virtuális tér -- egyik meghatározása szerint -- "megegyezéses képzeletbeli interakciós tér", ahol a fizikai dimenziók elvesztik eredeti jelentésüket, nincsenek jelen fizikai testek. A résztvevők e szimuláció létrehozói és nézői is egyben, számukra az a közösségben való jelenlét teljes élményét adja. Nem véletlenül alakul ki sokakban függőség, hiszen valóságos létüket háttérbe helyezik, és személyiségüket -- akár több változatban is -- a virtuális közösségekben teljesítik ki. 
A virtuális közösségek eredete sokkal régebbre, jóval a számítógépek megjelenése előttre vezethető vissza. Igazi virágzásukat mégis a számítógépkorszak jelentette. Az Egyesült Államokban a személyi számítógépek terjedésével a 70-es évek első felétől gomba módra szaporodtak azok a  közösségek, melyek technikai alapját az ún. BBS-rendszerek alkották. Ma is rengeteg ilyen létezik (hazánkban pl. a Zöld Pók), e közösségek globalizálódásához is az internet rohamos terjedése vezetett. A USENET, amely a WWW-hez képest ma már kevéssé ismert felülete a hálózatnak, világméretű vitafórum, amely a kultúra, a tudomány, a társadalmi kapcsolatok szinte minden területét érintő témákban nyújt állandó fórumot. 
A Sulinet program által a hálózatra terelt gyerekek többségét ma még nem fenyegeti az a veszély, hogy a hazai virtuális közösségek elcsábítják őket. A tengeren-túl készült felmérések szerint azonban a virtuális közösségek, vitafórumok és MUD játékok felhasználóinak többsége olyan fiatal, aki tanulása vagy munkája során több órát tölt naponta a számítógép előtt. Ennek igazi veszélyét egyelőre nehéz felmérni, hiszen a világ fejlettebb része is csak most kezd szembenézni vele. 
 
 
 

 
 Michel Tournier 
A tojás meg én 
 
Gyakran hallani azt, hogy a Föld térképén egyáltalán nincsenek már szűz területek, hogy bolygónkat mára teljesen föltárták, kiaknázták, számba vették, és hogy ez milyen szomorú, mert így a felfedezés és a kaland, mint lehetőség, megszűnt. Fél füllel hallgatom az ilyen beszédet, ugyanis másik fülembe ezernyi hír jut el kertemből és falumból; egyik is, másik is oly kevéssé ismert, oly kevéssé feltárt, kiaknázott és számba vett, hogy talán egy egész élet is kevés volna hozzá. Meg aztán sapkám alatt nagy szürkésfehér tojást hordok, ami önmagában egy egész kontinens, vagy inkább bolygó, sőt naprendszer, melynek éppen csak megkezdett felfedezése is a legnagyszerűbb és legszédületesebb utazásra hív.
Erre az utazásra hív az agykutatás, de mégis zátonyra vet bennünket. Vegyük például az öregedést. Nemrég kaptam meg első szemüvegemet. Közben pedig egészen riasztó híreket közölnek velem az agyamat illetően. Azt mondják, agysejtjeim nem szaporodnak, hanem naponta tízezrével pusztulnak el. Mégpedig a születésem óta. Egyszóval, a szürkésfehér tojás elolvad a fejemen, akár a hó a napon. Einstein mondta: "Ahhoz, hogy lépésben járjunk, nincs szükségünk az agyra, a gerincagy is megteszi." Azt jelentené ez, hogy hamarosan csak lépésben tudok majd járni?
Ez ellen azért már föllázadok! Méghogy lépésben járni?! Eleget jártam így gyerekkoromban. Mint a legtöbb gyerek, én is imádtam minden bandát, a csapatszellemet és a vezényszavakat. Aztán, ahogy öregedni kezdtem, mindent a feje tetejére állítottam. Elvetettem a családot és mindenfajta ideológiát. Nem féltem többé a magánytól, a függetlenségtől, az alkotás elkerülhetetlen kockázatától. És negyvenévesen nekiálltam könyveket írni, olyan könyveket, amilyeneket húszévesen még csak elképzelni sem tudtam. Ezért azt mondom: az újszülött teljesen szűz agya, az is valami. De éppoly fontosak a tanulóévek, az élmények, az egész életet végigkísérő, türelmesen tapogatózó kutatások is. Kezdetben vannak az adottságok, melyekből aztán építkezhetünk, építhetjük önmagunkat.

 
 
 
Bóna László 
Az igazi kép 
 
Ha most arra kérem Önöket, hogy képzeljenek el egy erdőt, gondoljanak egy fára, lássanak maguk előtt egy házat vagy bármi mást, bizonyára mindenki másmilyet képzel. Ámde ha arra kérnék mindenkit, képzelje el a Földgolyót, hogy milyennek látszik az űrből, akkor, noha egyikünk se látta még az űrből, mégis mindannyian valószínűleg nagyon hasonlóan képzelnénk el. Közös képvilágban élünk: nemcsak a látható valóságban egyeztünk meg, hogy valóságnak tartjuk, hanem közös képvilágunkat is ugyanezen valóság részeként éljük át. A lassítottan repülő madár, a másodpercek alatt kinyíló, majd elhervadó rózsa, a csecsemő méhen belül, vagy a szaporodó sejtek -- mind a látható közös valóságunk részei. Nem kétséges senkinek sem, hogy a madár így repül lassítva, pedig sohasem röpül lassan, a rózsa így nyílik ki, pedig sosem nyílik ki így. 
Elgondolkodtató tehát, hogy vajon honnan jönnek a képek? És ha a képek ennyire a látásunkból jönnek, akkor vajon miért tartjuk olyan megfellebbezhetetlenül valóságosnak azt, ami látható? Hogy miért élvez ennyire elsőbbséget a látás annak eldöntésében, hogy mit tartsunk valóságosnak és mit nem? Amíg csak annyit látunk, hogy a Nap reggeltől estig átvonul az égen a fejünk fölött, addig a világképünkben a föld lapos és a Nap körülöttünk forog -- ez vitathatatlan. Ha már képesek vagyunk mindannyian kívülről látni a Földet, akkor már az a vitathatatlan, hogy a Föld gömbölyű. Ha viszont úgy tudnánk egyszer látni, hogy a Föld egy alakját szüntelenül változató  képlékeny és formátlan massza, akkor az egész világképünk ilyen lenne, ilyenek lennének az emberek is körülöttünk, kapcsolatainkat is így élnénk. A világképünk nem más, mint a látásunk megfellebbezhetetlenségére alapozott közmegegyezéseink mítosza.  A kérdés tehát valóban az, hogy milyen látást fogadunk el látásnak:  csak azt, amiről technikai képet is tudunk alkotni, vagy  elfogadjuk közös valóságunknak a képzeletet, az álmot, a víziókat? Vagyis valóban az a kérdés, milyen eredetet tulajdonítunk a képnek -- a kép a látásunkkal bennünk keletkezik-e  avagy a világban csupa rejtett kép lapul?
A természeti népek, ősi kultúrák, archaikus kultúrák, történelem-előtti korok -- mindegy, hogyan is nevezzük őket -- valószínűleg a képnek másféle eredetében hittek, és a Föld vegetációjában, a növényekben, azok szárában, leveleiben, gyökerében vagy a gombákban található víziót keltő anyagokat az élet rejtett, isteni kinyilatkoztatásának vélték, mely nem kevésbé képszerű kinyilvánítása a világegyetem törvényszerűségeinek, mint amit saját szemünkkel -- mondhatni külső látásunkkal -- látunk.
 Nincs archaikus kultúra, amely ne épülne valamilyen szentként tisztelt növény tudatbefolyásoló használatának rituáléjára. Ha valaki mai gyógyfüves könyveket lapozgat, a gyógynövények tudatbefolyásoló, látomásokat, hallucinációkat okozó hatásának gazdag tárházára lel. Pusztán csak össze kell vetnie olyan könyvekkel, amelyek általában a növényekben rejlő hatásokról nem írnak, viszont elemzik az egyes kultúrák egyes növényekhez kötődő kultuszait. Valamilyen haszonnövény termesztésén alapuló kultúra általában egy növény ültetése, aratása köré rendezte ünnepkörét, hiszen e növény éves termékenységétől közvetlenül függött a közösség megélhetése. Az antropológiai kutatások a növényekhez kötődő rítusok szertartás-elemeit általában aszerint értelmezték, hogy a növényben  egyfajta meghaló-feltámadó isten rejlik, a rituálé értelme pedig maga a termékenység-varázslás, a természet erőinek praktikus befolyásolása. Noha általában e szertartás-elemek nem pusztán a növény szimbolikus használatára épültek, hanem a növény erjesztett változatának közösségi fogyasztására is. A kukorica, rizs, árpa, búza tiszteletére épülő kultúrák ünnepi rituáléik során az ugyanezen növényekben rejlő tudatbefolyásoló erőt is magukhoz vették. Akire a kultúra épül, az az istenség meghaló-feltámadó, de egyben a belső látás számára víziók, látomások, megváltozott világérzékelés formájában kinyilatkoztató istenség is, aki a világ titkát, épp ezen tudatbefolyásoló és érzékelés-megváltoztató erejénél fogva nyilatkozatja ki a közösségnek. 
A világ a számukra nem olyan, mint ahogy szemmel látszik, bár olyan is. Létezik a látható világ másképp is, másmilyen formában láthatóként, ami technikailag megragadhatatlan, csak a képzelet számára nyílik meg, az érzékelés határának kitágításával. A lényeg azonban az, hogy ez a belső világ csak akkor valóság, ha ez is a közmegegyezés szerint, mindenki által elfogadottan valóságos. Erre szolgál a rituálé. A növényzet tudatbefolyásoló hatásának befogadása ezért történhet kizárólag rituálisan, közösen, a szentség felvételeként. Az archaikus ünnep a világ kitágított érzékelésének közös tapasztalása, és a megváltoztott tudatállapotban látott belső képek rituális közössé tétele. Azt a célt szolgálja, hogy ez a tágabban értelmezett valóság is közös valóság legyen, ami ugyanúgy nem az ember által alkotott mesterséges környezet, hanem a természetfölötti világ által teremtett világ valósága, mint azok a látható dolgok, amelyeket ilyennek lehet tartani.
Valószínűleg eljárt az idő afölött, hogy az esztétika egyes tömegkulturális termékeket, tömegfilm-műfajokat, típusokat, tévéműsorokat elemezzen. 
A tömegfilm kultúrája átváltozott a filmtömeg kultúrájává. A képgyártás és képfogyasztás egyetlen mozgó képfolyam fogyasztása, gyártása. Egy közös képmező technikai előállítása. A megváltozott tudatfolyamatokból származó belső képek kinyilatkoztásának helyébe állított külső, kitágított képlátás. Nem a látható és a képzeletbeli, álmodott világ alkot egyetlen oszthatatlan közös valóságot, hanem a látható és a tömegméretekben előállított, a valóságos idővel párhuzamos időben folyamatosan zajló mesterséges kép- és fikcióvilág alkot egyetlen közös valóságot. 
Az ember éli az életét saját sorsa szerint, de egyben tömegkulturális hőstípusok életmodellje szerint is. 
A beszéd, a mimika, a gondolkodásmód, az életminta a képtermelés világában előállított valósághoz viszonyul. Együtt öregszünk a szappanopera színészeivel, akik családtagokká válnak. Nem egy szappanopera valóságvilága zajlik saját életünk hátterében, hanem számtalan fikcióvilág válik egyenrangú módon valóságelemmé saját életünkkel, ha fogyasztjuk őket. 
A Marsra jutott űrautó által földre küldött képeken látható sziklákat tömegkulturális hősökről nevezik el, hiszen ezek a hősök "közösebben" valóságosak bármelyik világhíres embernél. Az, hogy egy távvezérlésű autó járkál a Marson, valamint maga a Mars, hogy milyen, hogy néz ki, milyenek rajta a kövek, és hogy egyáltalán látható nekünk innen a földről -- mindez egyforma módon valóságos Maci Lacival és Donald kacsával. 
Mondhatni tehát, hogy a modern fikció- és képtermelés nem más, mint az archaikus világészlelés technikai utánzása, az archaikus percepció szimulációja.   Ha igaz az, hogy az archaikus ünnep nem más, mint rituálisan birtokba venni és közös valósággá tenni a megváltozott világlátás valóságát, akkor a mozi közössége valójában még ezt az elvesztett rituálét élhette át, vagyis a valóság határának közmegegyezés alapján történő tágításának pillanatát. A képi tömegtermelés média-helyzete, a tévécsatornák váltogatható képi háttere, a számítógépes képi kommunikáció világa, a virtuális valóság mezeje ezt a közösségi élmény-pillanatot teszi globálissá úgy, hogy közben a tudattágítás rituáléját a technika által demisztifikálja, megfosztja szentségétől. Más kérdés, hogy a globálisan technikai úton előállított képvilág-valóság, miközben a technika által megfosztja a képet a belső látás misztikus szentségétől és a helyére külső képet állít, vajon képes-e  e helyett magát a technikát misztifikálni?
Ha a növényekben rejlő képek isteni kinyilatkoztatást szolgálnak, akkor nem csupán a víziók azok, hanem a látható világ dolgai is, maga a világ egésze isteni gondolat eredménye, az isteni képzelet megvalósult képi formája. Ami látható, az is egy isten láthatóvá lett gondolata. 
A növényekben rejlő megváltozott érzékelés tapasztalata a világról nem az, hogy a világ jó, vagy rossz, hanem az, hogy valójában másmilyen, mint amilyennek látszik, mégpedig úgy másmilyen, hogy ami látható, vagyis az anyag csak az energia sűrűbb része, hogy minden csak energia, minden onnan jön és oda távozik. A valóságnak ezt az energetikai koncepcióját képviseli minden archaikus kultúra, szemben a testek mechanikájára épülő modern  szemlélettel. A virtuális valóság képei a technika eszközével szeretnének a technikán túlra vinni, vagyis a világérzékelés energetikai szemléletéhez visszatérni, miközben e szemlélet gyártása a modern világérzékelés elfogadott szabályai szerint halad. 
Az archaikus világkép szerint, ha közvetlen tapasztalat az, hogy  a világ valósága energia, és az anyag abból lesz, akkor a gondolat is energia, "gondolatalakzat" -- ahogy a misztikusok mondják, vagyis a belső kép erős gondolat, képzelet útján anyaggá válik, a képzelt kép manifesztálható. Isten a világot így teremtette. Az ember nem azáltal közelít Istenhez, hogy földi, technikai eszközeivel utánozza a teremtést, hogy faragott képet farag, vagy égig érő tornyot épít, hanem a gondolatait, képzeletét, vagyis a belső képeit az anyagban létezővé teszi.  Vagyis, ahogy egy istennek, neki is elég gondolni egyet, az máris valósággá válik. 
Az ember, ha képes a gondolatait az anyagban manifesztálni, az isteni teremtésmód utánzására képes. Az isten, amit teremtett, arról mindig "látá, hogy jó". Csak, amikor erről meggyőződik, akkor gondolja tovább a világot, hozza létre az anyagban a gondolatait.  Isten szereti a gondolatait, amelyek az anyagban létrejönnek. 
Az emberi faj dimenzió-váltás előtt áll, hirdetik sokan, akik a növényi hallucinogénekben rejlő kinyilatkoztatás erejét kutatják, a megváltozott tudatállapotokkal, vagy a földönkívüli élet lehetőségével foglalkoznak. Az ember dimenzió-váltásának küszöbe a szeretet képességének határát rejti. Ha az ember képes a gondolatait, a képzeletét, az álmait, vízióit közvetlenül, immár technika nélkül manifesztálni az anyagban az isteni teremtés módjára, akkor, ha jót akarunk, bízzunk abban, hogy az ember csak akkor lesz erre képes, ha majd szereti a gondolatait, vagyis gondolatait a szeretet vezérli. Ha minden valóra válik, ami az ember eszébe jut, akkor csak szeretetbéli dolgokra gondolhat. Más eszébe sem juthat. Amíg lehetnek rémálmai is, van benne harag, irigység, gyűlölet, féltékenység, vagyis amíg egészen olyan, mint egy igazi élő ember, addig jobb, ha szabadon álmodozhat.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez volt az igazi kép, a virtuális valóság, a tömegkultúra és a képzelet viszonyáról 1998. május 9-én, az Ökoakadémián tartott előadásom írott változata, mely ilyen formában sosem hangzott el, ami viszont elhangzott, az sosem lesz leírva. 
Köszönöm a figyelmüket.