Közművelődés és  
ökológiai szemléletváltás 
Vásárhelyi Tamás biológussal,  
a Magyar Természettudományi  
Múzeum főigazgató-helyettesével  
beszélget Mangel Gyöngyi  
 
-- Milyen értelemben beszélhetünk manapság közművelődésről? Milyen szerepe lehet az ökológiai szemléletváltásban? 
 
-- A közművelődés témái sorába éppúgy bele kell tartoznia a természet és a társadalom kapcsolatának, mint az emberi környezetnek és védelmének. 
 
A közművelődésnek nagyon fontos szerepe lehetne azon felnőttek formálásában, akik kikerültek már a szokásos iskolai, felsőoktatási keretek között folyó oktatásból vagy tanulásból. Az ő számukra nagyon-nagyon kevés lehetőség marad, s ezek közül is nyilvánvalóan a televíziózás a legnépszerűbb. De ha valaki egy-két napon keresztül nézi a tévé műsorát, akkor rájön arra, hogy nem környezeti értékek jelennek meg elsődlegesen a képernyőn. 
 
-- Ön most elsősorban a felnőtteket említette, de a környezeti szemléletváltás területén a gyerekek nevelésének is nagy szerepe van. 
 
-- Ha közművelődési tevékenységnek tekintjük a nem oktatási intézmények gyermeknevelési programját is, akkor ez a terület az én számomra nagyon ismerős, hiszen a múzeumok tipikusan ilyen helyek, bár a felnőtteket is megszólítják, nemcsak a gyerekeket. 
 
A természettudományos jellegű tárgyakat őrző múzeumok esetében például az ott dolgozók gondolkodása kifejezetten arra irányulhat, hogy az anyagot oly módon mutassák be, hogy valamilyen természetvédelmi téma köré csoportosítsák azt. Egy ilyen gazdagon illusztrált kiállítás sokkal jobban hat az érzelmekre, de a tudatot is hatékonyabban képes formálni, mint egy száraz leírás, vagy akár a színes képekkel illusztrált könyv. 
 
-- Nagyon sok olyan modern eszköz van, amely közelebb hozza a megértési folyamatot, példának okáért a számítógépeket is be lehet erre vetni. Önök a kiállításaikon keresztül különösen fontos szerepet szánnak a környezeti szemlélet megváltozásának. 
 
-- Mi éppen ezért választottuk az ember és a természet kapcsolatát az állandó kiállításunk témájául. Tárgyainkon kívül ún. interaktív eszközöket állítunk ki, amelyek kifejezetten azt kívánják, hogy a látogatóink hozzányúljanak a tárgyakhoz, készülékekhez és valamilyen módon manipulálják azokat. Egyre közismertebbek azok a számítógépes interaktív programok is, amikor egy egérrel, vagy a képernyő megérintésével lehet különböző változásokat előidézni. Az interaktív készülékek mellett nem az szól elsősorban, hogy ezek játékosak, és ezért mindenki szeret velük játszani. Tudományos felmérések szerint, ha valaki aktívan, cselekvően foglalkozik valamivel, amiről tanulni akar, akkor 20-30-40%-kal jobb hatásfokkal jegyzi meg a tanulságot. Ugyanakkor a kiállításon nagyon nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy az érzelmekre is hassunk. A környezeti nevelésben egyre inkább teret hódít az a felismerés, hogy a magyarországi oktatás meglehetősen érzelemszegény, vagyis az iskolák nagyon száraz tananyagokat közvetítenek. Az érzelmek felkeltésére pedig alkalmas akár egy állathang, egy művészeti alkotás vagy egy hatalmas állat közelsége, és mi ezt igyekszünk, amennyire csak lehetséges, kihasználni. 
 
-- Az önök múzeuma egy nagy, költségvetési intézmény, amelynek szakmai feladatai közé tartozik a közművelődés segítése. Van-e jelentősége a közművelődésben az önszerveződésnek? 
 
-- A közművelődés és a környezeti tudatosság kapcsolata rendkívül fontos. A közművelődés ugyanis nem más, mint emberek saját szándékon, saját elkötelezettségen vagy saját kedven alapuló tevékenysége és együttműködése valamiért. Olyan korszakban élünk, amikor az emberek nagyon-nagyon távolodnak egymástól. Hiába is igyekszik valaki minden propagandaeszközt felhasználni ahhoz, hogy meggyőzzön minket a számítógépes hálózatok emberi kapcsolatok kialakulását segítő voltáról. Az emberi kapcsolatok sokkal többet jelentenek, mint azt, hogy egy képernyő segítségével információkat közlünk egymással. A kapcsolatok kialakításához elengedhetetlen az állampolgárok önszerveződése. Amikor rendszeresen találkozom valakivel, oldott és kötetlen formában tudunk eszmét cserélni, látjuk egymás arcát, és az arc sokkal több információt közvetít, mint a beszéd vagy az írás. Ha a személyes kapcsolatok nem hiányoznak az életünkből, akkor nem kell pótolni őket mondjuk nyugati autóval, Karib-tengeri nyaralással, vagy olyan dolgokkal, amelyek a környezet számára nagyon károsak. Hosszú és áttételes folyamat ez, de eljuthatunk oda, hogy pusztán az emberi kapcsolatok ápolása és fenntartása révén csökkenthetjük az emberek ama belső vágyát, hogy a különböző termékek fogyasztásán keresztül mutassák meg, ők is valakik és valakikhez tartoznak. 
 
-- Említette, hogy a televízió nem környezetvédelmi, ökológiai szemléletet közvetít, hanem legtöbb műsorában fogyasztásra ösztönöz. Vajon az önszervező közösségek alkalmasak-e arra, hogy ellensúlyozzák ezt a rendkívül erős, agresszív hatást? 
 
-- Illúzió volna azt gondolni, hogy társadalmi csoportulások vagy szervezetek önmagukban hatékonyan fel tudnak lépni ez ellen. Arra gondolok, hogy a környezetvédők, környezeti nevelők egyre inkább tudatosítják a tagjaik sorában és igyekeznek a gyerekek között is tudatosítani, hogy a reklám az nemcsak informál, hanem többletfogyasztásra serkent. Még igazából meg sem tudtak ezzel a gondolattal jelenni a médiában, amikor a reklámszakemberek már szagot fogtak, és megjelentek az ellenreklámmal, helyesebben a reklámvédő reklámmal. Azt kell látnom, hogy óriási lépéshátrányban vagyunk. A legtöbb, amit egy ilyen közművelődési szerveződés tehet, hogy megpróbálja legalább a saját tagjaiban tudatosítani azt, hogy a reklámokat tudatosan nézzék, ne dőljenek be azoknak a nagyon egyszerű, humánetológiai vagy lélektani trükköknek, amelyek hozzátartoznak a reklám lényegéhez. Tehát nem lehet hibáztatni a reklámszakembereket, csak a reklámokat, amelyeknek -- akarva-akaratlanul -- állandóan bedőlünk. 
 
-- Akár lehet hibáztatni őket is, hiszen nem egy, hanem egyre több esetben etikátlanok a reklámok, amelyek fogyasztásra, és ezáltal környezetpusztításra ösztönöznek. Akkor, amikor az ember nézi a televíziót, jön a reklám két film között vagy a filmek közepén, és a reklám hangosabb mint maga a filmszöveg. 
 
-- Erre viszont rá tudok duplázni, vannak ennél csalafintább reklámok is. Hiszen amikor bármelyik reklámban közelről mutatnak egy arcot, szemet, egy vagy hirtelen kinyíló szemet, az hormonális változásokat vált ki a nézőkben, méghozzzá teljesen ösztönöseket. Ez a reakció visszavezethető abba a korszakba, amikor még a fa tetején élt az ember, és egy rányíló szempárra -- amely lehetett egy ragadozó szempárja is -- oda kellett figyelnie. A hirtelen kinyíló szemekre emiatt tapad a figyelem, ezért muszáj odanézni a reklámra is, muszáj egy picit jobban odafigyelni rá. Ez nem sokban különbözik attól a klasszikus esettől, amikor egy film kockái közé bekevertek reklámkockákat, amelyeket a nézők nem is vettek észre, de a tudatukat mégis befolyásolták. 
 
-- Vagyis a reklám a tudatalattinak a tudatos befolyásolására épít. Innen már csak egy ugrás annak gondolata, hogy szándékosan kényelmetlenné teszik a tömegközlekedést azért, hogy több autót vásároljunk, szándékosan gyatra a termék, hogy hamar tönkremenjen, ki lehessen dobni a szemétbe, és újat lehessen vásárolni. Mennyire lehet ezeket a hatásokat ellensúlyozni? 
 
-- Érdemes arra gondolnunk, hogy 10-15 évvel ezelőtt Magyarországon egyáltalán nem ismertük a környezeti tudatosság fogalmát. Voltak természetvédők, voltak természetvédelmi szakkörök, de ez inkább egy nagyon szűk társaság ügye volt. Azzal együtt, hogy a természetvédők szerények, és nem tudnak olyan látványosan és rikítóan megjelenni, mint pl. bármely reklámozott termék, a gondolataik a társadalom széles körében ismertek. Ez nagy reményt adhat nekünk. De ha a másik oldalát nézem ennek, azt, hogy a természetvédők változatlanul szeretnek szürke papíron zöld nyomtatványokkal megjelenni, amelyek nem feltűnőek, még csak nem is biztos, hogy olvashatók, de a szemet sokkal inkább pihentetik, mint a többszínnyomású, nagyon elegáns, nagyon vonzó, nagyon szép termékek, akkor nemigen remélhető az, hogy átütő hatást tudnának elérni. Nem tudom, hogy hol az ízlés határa, hol lehet megtalálni a megfelelő egyensúlyt. Most, ha úgy tetszik, a környezetvédelem marketing- és reklámgondjait mondom. Látványosabbnak kellene lennünk és sokkal közelebb kellene jutnunk a mai stílusirányzatokhoz vagy a mai elvárásokhoz, és sokkal inkább olyanná kellene válnunk, hogy minket is észrevegyenek az állampolgárok. Nem tudom, hogy mennyien vagyunk. Az biztos, hogy egyre több ember gondolkodik most már a természetről és az emberi környezetről úgy, hogy ezek nagyon szorosan összetartoznak, az egyik a másik nélkül nem tud fennmaradni, s mi sem tudunk a természet nélkül fennmaradni. De hát addig nem állhatunk meg, amíg minden ember ezt nem gondolja. Valóban nem marad meg az emberiség, nem marad meg a Föld sem, hogy ha ez így megy tovább. 
 
-- Ön természettudós, biológus, aki nemcsak a közművelődéssel foglalkozik aktívan, hanem a természettudománnyal is. A természetben vannak olyan minták, amelyeket az emberi társadalomban elfelejtettünk. Ehhez hasonlóan az  emberi történelemben is vannak olyan minták, amelyeket a jelenkor társadalmában elfelejtettünk, olyan tradíciók, hagyományok, amelyek nagyon közeli, természetközeli szemléletet sugallnak. 
 
-- Az emberi megismerés fő iránya az utóbbi évszázadokban teljesen egyértelműen analitikus irányba ment, tehát a természetet egyre kisebb részekre szedte szét az emberiség vagy az emberi tudás, és egyre kisebb területeken, egyre mélyebbre hatolt. Nyilvánvaló, hogy a mélyreható analitikus tudásunk olyan viselkedésformákat is feltárt különböző állatcsoportoknál, amely viselkedésformák gyökerei megtalálhatók az embereknél, vagy amelyek annyira mélyről jönnek, hogy fiziológiásan bennünk vannak. Az, hogy ezekről tudunk, talán nem baj, sőt, előnyös lehet. Az előbb éppen arról volt szó, hogy például a reklámszakma ezt ki is tudja használni. Rengeteget lehet tanulni az élővilágról, de a legnagyobb dolog amit tanulnunk kellene róla, az a sokféleség, a diverzitás. Azt nem tudjuk bebizonyítani, még csak érezzük és egyre inkább érezzük, hogy az élővilág fennmaradhatósága az épp a diverzitás eredménye. S amit itt tanulnunk kellene, az az, hogy a saját kultúránkban, a saját mindennapjainkban is meg kellene őriznünk ugyanezt a diverzitást, mert feltehető, hogy a kulturális hagyományaihoz nagyon erősen kötött emberiség fennmaradását legalább annyira segíti a kulturális diverzitás, mint amennyire az élővilágot annak sokfélesége. 
 
-- Azért néha el kellene gondolkodnunk olyan jelenségeken, hogy a diverzitásnak, amelynek benne kell lennie a kultúrában, ahogy mondta, benne kellene lennie a természetben, benne kellene lennie a társadalomban is, szinte nyoma sincs. Például az étkezési diverzitásunk milyen módon szűnik: az egyik oldalon pl. a népek konyháját dicsérjük, a mindennapokban meg azt lehet tapasztalni, hogy az anyuka bevonszolja a gyereket a száraz egyenhamburger és kóla evőhelyekre. Minthogyha valami kettősség lenne itt. 
 
-- Ez hasonló ahhoz, mint az én gyerekkoromban a kettős nevelés. De akkoriban ez teljesen egyértelműen vallásos és nem vallásos nevelést jelentett, vagyis azt, hogy az iskola egészen más értékeket sugallt, mint amit sok gyerek a családban tanult. De amíg akkor a különbség világnézeti volt, most sokszor az anyuka azért tömi a gyerekét egyentáplálékkal, mert siet, rohan, néha maga sem tudja megmondani hova, miért. Belénk van táplálva az az igény, hogy több pénzt keressünk és aztán azt költsük is el. Rohanunk pénzt keresni, és a sietség miatt többet költünk el mindennapjainkra. Sok gyerek imádja a hamburgert, de nem mindegyik. Világszerte felismert tendencia, nemcsak Magyarországon, hogy a gyerekek most már egészen új ideológiákkal állítanak haza és sok dologban tudják a szüleiket nevelni. Talán a mi múzeumunk is olyan, hogy ha kis mértékben is, de megváltoztatja a gyerekek természetről, környezetről való gondolatait, azaz a közművelődés segíti az ökológiai szemléletváltást. Nagyon sok környezeti nevelő számára éppen az ad reményt, hogy a gyerekeiken keresztül talán a szülők nemzedékét is meg lehet változtatni. Mert ha azt kellene megvárnunk, amíg a mai gyerekek felnőnek s mások lesznek, és általuk a világot gazdaságosabban vagy takarékosabban fogyasztjuk, az nagyon-nagyon sokára jönne el. 
A beszélgetést készítette Mangel Gyöngyi.
   
  
 
 
Pethő Ágnes  
Biotechnológia  
és/vagy biodiverzitás? 
  
A XX. század végén új interdiszciplináris tudományág alakult ki: a biotechnológia. 
A biotechnológiai kísérletek például fogyasztási termékek élő szervezetek általi mesterséges előállítására vagy növények és állatok "tökéletesítésére" irányulnak. Jelenleg a világon mindenütt heves viták zajlanak a biotechnológia etikai  
és ökológiai aspektusairól."  
 
A "tökéletesítés" alatt nem csupán a nemesítést, hanem például géntechnológiai eljárások alkalmazását értjük, ami minőségi ugrást jelent a beavatkozások sorában. 
A géntechnológia forradalmasította a biotechnológiát. A "génsebészet" lehetővé tette, hogy a biológiai szabályozó rendszerek kiiktatásával idegen géneket juttassanak különböző fajokba, transzgénikus növényeket, állatokat és mikroorganizmusokat állítsanak elő. Míg a hagyományos biotechnológiai eljárásokkal csak az azonos vagy közeli rokon fajok keresztezhetők, a géntechnológiával egymástól genetikailag egészen eltérő fajok örökítő anyaga is kombinálható. Míg a hagyományos nemesítéssel csak az adott faj génkészletében kódolt tulajdonságok hozhatók ki hosszan tartó, többéves szelekcióval, addig génsebészeti úton idegen gének rövid idő alatt beültethetők más genomba.
Mindez igen jól hangzik! Ugyanakkor sajátos ellentmondás van világszerte kialakulóban.
A világproblémák feltárása során szembesülnünk kellett a biológiai sokféleség veszélyeztetettségével, ezért a 80-as évektől számos nemzetközi egyezmény, program és szervezet küzd a biodiverzitás feltárásáért, megőrzéséért és hasznosításáért.
A világon leírt  1,5 millió (potenciálisan létező akár 40 millió) faj elenyésző hányadát hasznosítjuk élelmezésre. Ha a táplálkozásra alkalmas fajok számát csak pár tízezernek (10-15 ezer) tekintjük, akkor is ezek közül ma csupán 150 növényfajt termesztenek, s közülük mindössze 3 faj: a rizs, a kukorica és a búza biztosítja a növényi kalória- és fehérjeigény 60%-át.
Kulcsfontosságú volna tehát a még rendelkezésünkre álló táplálkozási források feltárása és a hasznosítható fajok/fajták számának bővítése. Ezzel szemben húszmillió hektár erdőt vágnak ki évente és a fajok kipusztulásának mértéke napjainkra ezer-, tízezerszeresére gyorsult fel a földtörténeti korok során bekövetkező átlaghoz képest. 2050-ig a növényfajok egynegyedének a kipusztulásával kell számolnunk.
Az 1950-es évektől, a "zöld forradalom" jegyében az őshonos fajokat világszerte néhány magas termékenységű fajjal helyettesítették, ami az állományok uniformizálódásához, a vadon élő és rokon fajaik gyors eltűnéséhez vezetett. Pédlául Indiában, ahol több, mint 30 ezer faj élt, ma az élőhelyek háromnegyedét tíz rizsváltozat foglalja el. Az uniformizálódás maga után vonja az ellenállóképesség csökkenését, melynek kivédése óriási összegeket emészt fel.
Ezeket a nemesített fajokat és fajtákat rendszeresen tökéletesíteni kell. Génsebészeti úton növelhető a gyomirtókkal vagy rovarokkal szembeni ellenállóképességük, fokozható a stressztűrésük, vagy akár ugrásszerűen növelhető hozamuk. Az intenzív rendszerek így még intenzívebbé, még specifikusabbá tehetők, hiszen még több vegyszert, még nagyobb környezeti terhelést bírnak ki. Igaz a táplálkozási lánc tagjaiba még több toxikus anyag kerül, de ezzel már nem törődnek a vegyszereket szabadalmaztatók és forgalmazók.
Meglehet egy sikeres, génmanipulált faj vagy fajta akár a népélelmezésben is komoly szerephez juthat és az éhínség elleni harc segítőjévé válhat, de ez kizárólag az adott genetikai monokultúra elterjesztésével és intenzív rendszerének fenntartásával biztosítható.
Egy, gyomirtórezisztens burgonya fajtaelismerése, szabadföldi termesztése és szétterítése a világban milliárdokat hozhat a kísérletezők és a forgalmazó multinacionális cégek számára. Óriási üzlet!
Eközben az őshonos fajták kipusztulása és a homogén típusok alkalmazása következtében kialakuló gyorsuló genetikai erózió a világ tápanyagellátását alapjaiban rengeti meg. Hiszen genetikai tartalékok nélkül a termékeny fajták fenntartása is lehetetlenné válik.
 
Biotechnológia a biodiverzitás megőrzéséért
 
A veszélyeztetett vagy kipusztulófélben levő vadon élő és természtett növény- és állatfajok, illetve fajták megmentésére génbankokat létesítenek. 
A génbankokban megsemmisítik a beteg sejtvonalakat, beazonosítják a hasznos géneket. Sor kerülhet génsebészeti úton a hibás gének javítására. Tökéletesítik a hosszú távú tárolás módszereit és biztosítják a felhasználók számára a hatékony szaporító anyagot. Növényi szövettenyésztéssel lehetővé válik akár genetikailag azonos egyedek tömeges előállítása is. Az állattenyésztési biotechnológiában alkalmazott embriófelezés és klónozás szintén genetikailag azonos utódokat eredményez. Ez lehetőséget adhat arra, hogy a kipusztulófélben lévő fajok kevés egyedéből, illetve sejtjéből is képesek legyünk az adott fajt megőrizni.
Sajnos a sejt-, illetve szövetkultúrák korlátolt ideig tarthatók fenn, gondoskodni kell időnkénti megújításukról és azzal is számolni kell, hogy felhasználásukig a külső környezet változik. A fontosabb korlátozó tényező azonban az, hogy egy faj, ill. fajta fennmaradását nem lehet génbanki vonalakra építeni a beltenyésztési leromlás és a genetikai sodródás veszélye miatt, valamint a megváltozott környezethez való alkalmazkodás hiánya miatt sem. Ezért a biotechnológiai eljárások, mint kiegészítő módszerek jöhetnek szóba a veszélyeztetett fajok élőhelyükön való megőrzése mellett.
A biológusok egy része ugyanakkor állítja, hogy a géntechnológia a biodiverzitás fennmaradását erősen veszélyezteti. A biológiai sokféleségről szóló riói, nemzetközi egyezmény (1992) külön foglalkozik a biotechnológiával, és a felek egy ún. Biológiai Biztonsági Jegyzék összeállításán fáradoznak. Számos nemzetközi szervezet -- mint például a Greenpeace, a Föld Barátai, az ANPED --, átfogó kampányba kezdett a géntechnológiai termékek bojkottálása és ellenőrzése érdekében. 
Milyen okok miatt változott meg a géntechnológia megítélése? Az elsődleges ok az, hogy olyan keveset tudunk a gének szabályozási, expresszálódási folyamatairól, hogy a génmanipulációk a vaktában történő lövöldözéshez hasonlatosak.
Az állítás alátámasztására tekintsük át vázlatosan a génbevitel módszerét.
Minden gén tartalmaz egy szabályozó, ún. promoter régiót, mely kontrollálja a gén információs részének beépülését. A szabályozó rész szövet- és időspecifikus, azaz meghatározza, hogy egy gén tartalma hol, mikor, miként szólaljon meg. Génsebészeti úton, idegen gének beépítése más, nem rokon szervezetbe csak e szabályozó/gátló rendszerek kiiktatásával történhet meg.
Például, ha egy lepényhal hidegtűrő génjét kívánjuk beépíteni a paradicsomba, akkor ehhez a hal különböző, vizsgált génszegmenseiből ki kell választani az adott gént, sokszorosítani kell, majd a paradicsomsejtek megfelelő helyen enzimmel hasított DNS-éhez kell "ragasztani".
Az új gént különbözőképpen juttathatjuk a paradicsomba. A legegyszerűbb az ún. "shotgun" ("vadászpuska") technika, mikoris a kívánt gént tartalmazó DNS-masszát vakon lövik be a növényi sejtekbe, remélve, hogy valahová majd csak beépül. 
A másik út valamiféle hordozó segítségével bevinni 
a gazdasejtbe az "új" gént. Ehhez általában baktérium plazmidokat vagy vírusokat használnak.
A hal gén azonban nem fog működni a paradicsomban, amíg azt a paradicsomsejt által felismerhető szabályozó résszel el nem látjuk. Ez a promoter rész származhat paradicsomból, vagy más szervezetből. A legtöbb kutató nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy megfelelő paradicsom promotert keressen, mivel évekbe kerülne a szabályozási folyamat felgöngyölítése, hanem vírus-promotert alkalmaz.
Mi a gond ezzel a módszerrel?  Először is az "új" gén nem biztos, hogy a kívánt helyre épül be. Egy másik gén közelében, vagy akár egy másik génen belül, megzavarja annak működését és szabályozását. Ha az "új" gén a DNS "néma", azaz nem-expresszálódó részébe kerül, a szabályozó régióval kölcsönhatásba lépve, befolyásolhatja az egész szakasz "megszólalását". Így a "néma" gén aktivizálódhat és nem kívánt fehérjék szintézisét indíthatja el.
Nem tudjuk, hogy az instabilizálódott DNS-szakaszok nem fognak e pl. új toxinokat, vagy allergéneket kódolni.
Előfordulhat, hogy az "új" gén több példánya is beépül egyidejűleg, ami kikapcsolhat más, esetleg életfontosságú géneket.
Mivel a génsebészet "test-tube" tudomány, azaz a gének vizsgálata laboratóriumban történik, kiszámíthatatlan, hogy mi lesz a szerepük és miként fognak viselkedni egy tőlük egészen eltérő szervezetben. A nem várt meglepetésekre számos bizonyíték van. Ez okozta például, hogy az USA Bestville-i Állatvédelmi Kutatóállomásán a disznókba ültetett emberi növekedési hormont kódoló gének a nagyobb testtömeg-gyarapodás helyett ízületi bántalmakat, csökkentlátást és letargiát eredményeztek.
Külön gondot okozhat a vírus promoterek alkalmazása. A vírusok annyira aktívak, hogy semmi és senki nem állíthatja meg őket, ha alkalmas gazdára találnak. A gazdasejt DNS-ébe épülve folyamatosan szaporodnak. Erőteljes promotereik a gazdasejteket a vírusgének leolvasására és vírusfehérjék előállítására késztetik. Ha egy növényi vírus-promotert illesztünk génsebészeti úton mondjuk a lepényhal fagyálló génje elé, a kombinált vírus/hal génekkel fertőzve a paradicsomot, bevihető a növénybe a fagyálló gén. 
A hátránya a dolognak az, hogy nem szabályozható a folyamat. A kombinált génnel kezelt paradicsomban a vírus-promoterek szaporodása addig tart, míg a vírusnak tetszik. Akár a gazdanövény gyengülését is előidézheti. Előfordulhat az is, hogy promoter csak egy ideig dolgozik és az "új" gén működése egyszer csak leáll. Vagyis megjósolhatatlan a kölcsönhatások mértéke és módja.
 
A géntechnológia veszélyei a biológiai sokféleségekre
 
Idáig csak szervezeteken belül gondolkodtunk és nem vizsgáltuk meg, mi lehet a hatása annak, ha a génkezelt szervezeteket kibocsátják a környezetbe. A veszély tulajdonképpen ismételten a gének beépülésének és expresszálódásának a kiszámíthatatlanságában rejlik. Noha a természetben az erősen specializált élőlények életképessége általában kisebb, ezért a transzgénikus élőlények esetében is az várható, hogy vadon élő egyedek közül kiszelektálódnak, s nem szóródnak szét. De mi van akkor, ha éppen "új" adottságaiknak köszönhetően ennek az ellenkezője következik be?
Az intenzív gazdálkodás kapcsán már szó volt róla, hogy a jó tulajdonságokkal rendelkező génmanipulált fajok / fajták is csak a természetes élőlények kárára szaporíthatók. Azonban ennél jóval nagyobb az a veszély, ha ezek a szervezetek annyira életképesnek bizonyulnak, hogy elszaporodnak és gyomként viselkedvén kiszorítják nemcsak a termesztett, de a vadon élő, bennszülött fajokat és az azoktól függő többi növény- és állatfajt is. Ennek reális esélye van, hiszen a genetikailag módosított szervezetek a beépített ellenállóképességük stb. folytán szelekciós előnyhöz juthatnak.
A másik probléma az, hogy a génkezelt élőlények szaporodásukkal újratermelik a velük felmerülő gondokat. A vírusok által manipulált idegen, de igen életképes génjeik nemcsak szétszóródhatnak, de mutálhatnak, bejuthatnak más rokon fajokba, így akár gyomfajok genomjába is, megnövelve azok életképességét. S ha egyszer már "kiengedtük a szellemet a palackból", a génmanipulált szervezeteket többé már nem zárhatjuk vissza a laboratóriumokba.
Egy meghatározott vírus génjeit tartalmazó növény ellenállóbb lehet ugyanazon vírus fertőzéseivel szemben. Ezért számos növényfajba, pl. paradicsomba, burgonyába ültettek már vírusgéneket. Ezek a gének azonban a rekombinációs folyamatok során átalakulhatnak és új, esetleg még ártalmasabb növényi vírus kialakulásához vezethetnek. A vírusoknak ellenálló, vagy új vírust hordozó, agresszív növények annyira életképessé válhatnak, hogy a természetes szabályozó folyamatokat megkerülve népesíthetik be az ökoszisztémákat.
Mivel a transzgénikus fajok a természetben elő nem forduló géneket és sajátosságokat hordoznak, elszaporodásuk veszélyeztetheti a természetes ökoszisztémák egyensúlyát. Megjósolhatatlan, milyen mértékben és szinten zavarják meg például a táplálkozási ciklusokat. Nemcsak az élőlényekre, de a környezeti tényezőkre (pl. talajszerkezetre, hőmérsékletre stb.) is hatással lehetnek és befolyásolják azok kölcsönhatásait.
A génkezelt szervezetek -- kiszámíthatatlan hatásuk miatt -- akár elemi csapást is mérhetnek a természetes ökoszisztémákra, veszélyeztetik a biológiai erőforrásokat és a biológiai sokféleség fennmaradását.
Hol tart Magyarország?  Mintegy nyolc évnyi előkészület után megjelent az 1998. évi XXVII. törvény 
a géntechnológiai tevékenységről, mely kerettörvény formájában szabályozza a géntechnológiával módosított szervezetek zártrendszerű felhasználását, a környezetbe történő kibocsátását, forgalomba hozatalát, illetve ezen szervezetek szállítását, exportját, importját. E törvényhez számos végrehajtási rendelet készült még és 1999. január 1. napján lép hatályba. Semmiféle nyilvántartási, vagy engedélyeztetési kötelezettséget nem ír elő a mikroorganizmusokra, sem a kutatási célú kísérletekre. Ez nagy hiányosság, melynek pótlására nincs szándék, noha a biológiai biztonság előbbre való a kutatói szabadságnál. A törvény meghozatala ugyancsak aktuális volt, tekintettel arra, hogy számos multinacionális vegyszergyártó és génkezelt termékeket alkalmazó cég (pl. a Monsanto, Ciba-Geigy, Nestlé, Danone, AgrEvo) létrehozta magyarországi kirendeltségét és ugrásra készen várja, hogy génmanipulált fajtáit szabadföldön termeszthesse, génkezelt termékeit piacra dobhassa, illetve drasztikus gyomirtóját bevethesse. Természetesen hazai kutatóintézetekben is folynak génmanipulációs kutatások, sőt néhány szabadföldi kísérlet is zajlik.
Azt is látni kell, hogy a törvény nem tiltja meg a szabadföldi kísérleteket, csak engedélyhez (feltételekhez) köti. A genetikailag módosított szervezetek széles körű alkalmazásával hazánk a multinacionális cégektől függő helyzetbe kerülhet, nem szólva a környezeti veszélyekről. Ezen az üzleten egyedül a forgalmazó agrárvállalatok nyerhetnek, az emberiség nagyot veszíthet általa, a természetről nem is szólva.
Be kell ismernünk azt is, hogy az ember nem képes megfékezni saját kíváncsiságát és még saját veszélyeztetettsége ellenére is kipróbálja 
felfedezéseit (lásd atombomba). Tehát a folyamat megállíthatatlan. 
A biotechnológiai és főleg a géntechnológiai kutatások a biológia olyan alapproblémáit feszegetik, mint a fajhibirdizáció, a faj meghatározásának, a genetikai szabályozásnak, a gének működésének stb. kérdései. Ezek a kérdések sorsdöntőek lehetnek a jelenlegi problémák megoldása és az emberiség fennmaradása szempontjából. 
Ennek ellenére mértékletesnek és óvatosnak kell lennünk a génmanipulált szervezetek bevetésével kapcsolatban. Egy robbanásszerűen fejlődő tudományág esetleges túlkapásainak nem válhatnak áldozatává az amúgy is ökológiai krízisben levő ökoszisztémák.
A géntechnológiai tevékenység szabályozásának úgy kell megvalósulnia, hogy az a természeti erőforrások és a biodiverzitás fenntartását, az emberi faj megmaradását szolgálja és ne szűkítse tovább túlélési esélyeinket, ne veszélyeztesse a földi életet.
(A cikk szerzője, dr. Pethő Ágnes, biológus és humánökológus)
 
 
Ajánlott irodalom 
 
Balázs Ervin: Biotechnológia, biológiai bizottság 
Természet világa, 1996. Különszám 47. 
 
Darvas Béla: 
A genetikailag módosított élő szervezetek kibocsátásának környezeti kockázatai 
Fenntartható fejlődés Bizottság, 1997 
 
Iza Kruszewska: Istent játszani 
Lélegzet, 1997/9--10. 4--9. 
 
Pethő Ágnes: Élőlények kaptafára 
Élet és tudomány, 1995
 
 
 
 
 
 
 
Ian Robottom és Paul Hart 
Behaviorizmus + individualizmus  
= környezeti nevelés?  
 
Az oktatás célja végeredményben az emberi viselkedés alakítása. A különböző társadalmak szerte a világon azzal a céllal hozzák létre oktatási rendszereiket, hogy olyan polgárokat neveljenek, akik a közösség szempontjából kívánatos módon viselkednek. 
Sokan úgy tartják, hogy a környezeti nevelés célja a környezethez kellő felelősséggel viszonyuló emberi viselkedés kialakítása.  
Ugyanakkor a felelősségteljes probléma-megoldó viselkedésmód még mindig nem kap kellő figyelmet azon adatok esetlegessége miatt, amelyek az ilyen viselkedés megértését, előrejelzését és befolyásolását lennének hivatottak szolgálni. 
  
A környezeti nevelés kutatásának áttekintése alapján világossá válik, hogy az utóbbi 10-15 évben e területen egy bizonyos kutatási módszernek jutott meghatározó szerep. E módszer úgy jellemezhető: 
* mint alkalmazott természettudomány (kísérleti módszerekre irányul és tesztek segítségével igyekszik feldolgozandó anyaghoz jutni, az eredményeket számadatos, konkrét statisztikai formában tálalja);
* a logikai pozitivizmus álláspontját veszi fel, amely feltételezi, hogy az egyedül létező valóságban léteznek a társadalmi tények, amelyek akár függetlenek is lehetnek az egyén elképzeléseitől, ezért objektivista (a tanárokat, gyerekeket, az oktatás közegét és környezetet az "objektív valóság" elemeiként kezeli, amelyekkel kísérletezni lehet); arra az álláspontra helyezkedik, hogy az "igazság" megfigyelhető és igazolható tényekből áll, nem pedig belsőleg adódó, az egyén által kialakított feltételezésekből és értékekből. Ebből pedig a tények és értékek dichotómiája következik.
* instrumentalista (mérni igyekszik az emberek és a tananyagok megfelelését a külső céloknak); a vizsgálat folyamata prototipikus felépítésű, felmérésből, kísérletekből áll; a kutató távol marad a kutatási területétől, hogy ne alakulhasson ki elfogultság a részéről, s közvetítésre szolgáló eszközöket használ az adatgyűjtés céljára. Az érvényességet és megbízhatóságot tekintik a mérőeszközök jellemző jegyeinek.
* behaviorista (úgy határozza meg az oktatás célját, mint az emberi viselkedés formálását).
A kutatások sokrétű információval szolgálnak a nyíltan környezettudatos viselkedés előrejóslásával kapcsolatban. Ennek ellenére a kutatók között jelenleg még nincs egyetértés abban, hogy melyek a legfontosabbak, a legerősebben ható tényezők ezek közül. Az oktatáskutatás meghatározza a változók egy csoportját, amelyek fontosak az iskolások környezettudatos viselkedésének fejlesztése terén.
Behaviorista szemszögből a tanárok és diákok irányítható és manipulálható tényezők a kutatók szemében. Ennél fogva helyénvalónak is tartják esetükben a "viselkedéstani beavatkozás bizonyos stratégiáinak" bevetését, és a "szituációs tényezők manipulálását a kívánt viselkedésbeli változások elérése érdekében", mégha annak alanyai nem is feltétlenül kívánnak ilyen irányú változást.
Így tehát az olyan esetekben, amikor az egyénekben nincsenek meg azok a karakterjegyek, amelyek belső késztetés kialakulásához vezetnének a környezeti problémák enyhítését illetően, e beavatkozási stratégiák alkalmazásával ők is rávehetők lesznek a felelősségteljes viselkedés felvételére.
Bár a személyiségbeli tényezők, az ismeretek és készségek fejlesztése által kínálkozó út látszik a legvonzóbbnak a környezet iránti felelősségteljes magatartás formálása felé, bizonyos környezeti problémák esetében hathatósabb lehet a szituációs tényezők manipulálásának alkalmazása a kívánt eredmény elérése érdekében.
Ilyen módon a pozitivista kutatásnak a környezeti nevelés terén erősen determinisztikus jellege van. Igyekszik kontroll alatt tartani (az előrejelzés és megerősítés eszközeivel) a kutatók által vizsgált gondolkodásmódot és cselekvést. A viselkedés módosítására irányuló befolyás gyakorlata során használt nyelvezet a szemléletmód egy fontos aspektusára mutat rá -- arra, hogy az mennyire igyekszik meghatározni, formálni és esetleg korlátozni is a környezetben megnyilvánuló emberi viselkedésmódot. Ez az előíró jelleg ellentmondásban áll a környezeti nevelés, illetve az általában vett nevelés egyik legfontosabb céljával, azzal, hogy a tanulókban az önálló kritikai gondolkodást fejlesszük.

 
Az individualizmus és a behaviorista környezeti nevelés, avagy az individualizmus mint ideológia  
 
Az ideológia fogalma többféle jelentéssel bír. Jelenthet egy erős és összetartó hitrendszert, amely lehetővé teszi, hogy az emberek ne tekintsenek szenvtelenül az új illetve sajátjaiktól eltérő eszmékre. Jelenthet világszemléletet, paradigmarendszert vagy olyan vonatkoztatási keretet, amely segíti az embereket abban, hogy egy bizonyos ideológián belül bizonyos rendszeres gyakorlatot és egyes tevékenységeket magától értetődőnek, problémától és ellentmondástól mentesnek vegyenek, miközben pedig figyelmen kívül hagyjanak, sőt esetleg aktív módon visszaszorítsanak lényegtelennek vagy éppen rossznak és károsnak tartott alternatívákat. Az ideológia ennél fogva abban a különbségtételben működik, amely a külön magyarázatra és értelmezésre szoruló eljárásmódok illetve a problematikátlan módon adódó gyakorlat között húzódik meg.
A modern társadalmak az egyéni autonómiát és az önmegvalósítást dicsőítik. A politikailag liberális állampolgárok a konzervatívokkal egyetemben ünneplik az egyéni életvitel változásának és kiteljesítésének lehetőségeit, az emberek közti egyenlőség és az egyéni önkifejezés gondolatát. Ma szinte normaként ható célkitűzése, hogy olyan társadalmi környezetet lehessen teremteni és fenntartani, amelyben minden állampolgár lehetőségeinek és képességeinek maximumáig tud fejlődni.
Az individualizmus ideáljai (például a liberális pedagógiának az a nézete, hogy az oktatás célja megteremteni a feltételeket minden egyén számára, hogy lehetőségeit és képességeit maximálisan meg tudja valósítani) világméretű ellenállást tudtak kialakítani az imperializmussal, a rasszizmussal és a nemek részrehajló megkülönböztetésével szemben.
Mindazonáltal problémák is adódnak az individualizmus ideológiájával kapcsolatban. Azt feltételezi ugyanis, hogy a társadalom megfelelő vizsgálati módja az egyénekre koncentrál -- s hogy az elemzés alapeleme csak az egyén lehet. 
Az individualizmus ideológiája támogatja a politikailag konzervatív alapállást, amely figyelmen kívül hagyja a társadalom felépítésével kapcsolatos kérdéseket, így például a jólét és hatalom elosztásával foglalkozókat, és ehelyett inkább az egyének viselkedésével kapcsolatos kérdéseket vizsgálja. A nem helyénvaló viselkedés e szerint az egyén választásából ered. Ebből pedig az következik, hogy igyekezzünk megváltoztatni az ilyen viselkedést, és a helyes viselkedésre ösztökélve őket, rámutassunk, hogy hol vétenek.
E szemléleti álláspontba az a feltevés épült be, hogy a felelősségérzet végső soron inkább egyéni, mint társadalmi vagy közösségi dolog, s ha az általános helyzet javításának szándékáról van szó, akkor meg kell találni a módját az emberi viselkedés megváltoztatásának, arra pedig egyes emberek "különösen alkalmasak", hogy megmutassák más "embereknek, miben cselekszenek helytelenül, s hogyan kellene azon javítani". Az ilyen reagálás másfelől egy hierarchikus hatalmi viszonyt feltételez: azok az emberek, akik a figyelmeztetést és példamutatást végzik, csak akkor tudhatják eredményesnek és hatékonynak a munkájukat, ha relatíve erősebb pozícióból teszik azt, mint amilyenben azok vannak, akik viselkedését felelősségteljesebbé kellene tenni. Az individualizmus ideológiája így oda lyukad ki, hogy az áldozatot okolja, és tulajdonképpen elmulasztja, hogy azok felé a társadalmi, történelmi és politikai tényezők forduljon, amelyek a viselkedés megváltoztatása ellenében hatnak. 
Az individualizmus ideológiájára például szolgálhatnak az olyan elterjedt kiadványműfajok, mint a "zöld fogyasztó kézikönyve" illetve az "egyéni akciócsomag a Föld megmentésére". 
E propagandisztikus anyagok gyakran úgy világítanak rá az egyéni felelősségre, hogy közben figyelmen kívül hagyják a szélesebb társadalmi nyomásgyakorlás lehetőségeit -- például a kerékpár és a tömegközlekedési eszközök szélesebb körű használatára biztatnak, miközben a tömegközlekedés rendszerének javításáért való nyomásgyakorlásra pedig már nem. Az is világos, hogy az egyének és csoportok sokféleképpen ellentmondó hírt és üzenetet kapnak a környezettel, a környezet óvásával kapcsolatosan. Azt mondják nekünk, hogy ne bújjunk ki a környezet iránti felelősségvállalás alól, ugyanakkor a különböző marketing, és reklámtechnikákkal arra csábítanak és vesznek rá minket, hogy fogyasztóként dőzsöljünk és éljük (fel) világunkat. A környezet az individualizmus ideológiája által áthatott iskolai és iskolán kívüli környezeti oktatásban apolitikus és történelmietlen módon, társadalmi összefüggések nélkül jelenik meg, s eltereli a figyelmet a környezeti viszonyok javulásának gazdaságilag, társadalmilag kiszabott korlátairól.
A környezeti nevelési kutatások meghatározó megközelítési módja behaviorista jellegű, elsődlegesen pedig az foglalkoztatja, hogy hogyan lehet az emberekben a környezet iránt felelős viselkedésmódot kialakítani. 
A domináns kutatási módszer fő célja, hogy rátaláljon azokra a tényezőkre, amelyek meghatározzák a környezet iránti tudatos és felelős viselkedést. Az általában kutatott tényezők mind az egyes emberi lényt jellemzik, tehát szinte kizárólag az egyénre koncentrálnak. Az ilyen kutatások összeállítása azt feltételezi, hogy a környezeti nevelés fejlesztésének az a módja, hogy meghatározzuk és kontrolláljuk azokat a változókat, amelyekről feltételezhető, hogy formálni tudják -- együttesen vagy önmagukban is -- az egyéneknek a környezethez való viszonyulását. Ugyanakkor nem veszi kellően számításba a történelmi, a társadalmi és a politikai közeget, amelyben az egyének és csoportok környezettudatos cselekedeti jelentéssel telítődnek.
Az ilyen kutatások egy szemléleti síkot választanak kiindulási pontul, amelyre mint igazán környezettudatos viselkedésre tekintenek. Ezt rendszerint a környezeti nevelés bizonyos célegyütteséhez kapcsolják (amely célegyüttest majdnem mindig maguk a kutatók állítják fel és teszik közzé). A kutatások azután úgy folytatódnak, hogy elkezdik mérni, a tanulók, a tananyagok és a tanárok milyen mértékben felelnek meg e céloknak. Van azonban itt egy ironikus pontja a dolognak. A kutatás objektivitásra törekszik, a kutatók mégis azzal indítanak, hogy szubjektív értékítéletükkel olyan célokat tűznek ki, amelyek azután természetszerűen mintegy az értékmérői lesznek a területen munkálkodók tevékenységeinek. Így a kutatók szempontjából maguk a célok olyan státuszra emelkednek, amely nem csupán objektív megtestesülés, hanem egyfajta megszentségesülés is. Ha a viselkedés környezettudatosságára vonatkozó kutatás során az derül ki, hogy ezekkel az objektivizálódott célokkal, s a belőlük származtatott szempontokkal a vizsgált viselkedésmód nincs összhangban, akkor azt onnantól fogva nem tartják megfelelő viselkedésnek. Az viszont a környezeti problémák téves beállítása, ha az enyhítésükre szolgáló környezettudatos magatartást egy szűkre- és előre kiszabott egyéni viselkedésként határozzuk meg. A környezeti kérdések nem fizikailag és objektíve létező jelenségek, amelyeket ilyen értelemben elemezni és diagnosztizálni lehet. Sokkal inkább társadalmi képződmények, amelyek állandó metamorfózisban vannak, s a változó emberi érdekeknek megfelelően bukkannak fel vagy tűnnek el. A környezeti problémák alapvetően inkább politikai, mint technikai természetűek. Nagy többségük az életminőség vagy a társadalmi igények kategóriájába eső kérdéseket vet fel, melyek rendezése olyan folyamatokon keresztül történik, mint a tárgyalás, taktikázás, meggyőzés, nyomásgyakorlás. A környezeti problémák szinte mindig politikai küzdelmeket váltanak ki, amelyekben pedig a kollektív fellépés rendszerint célravezetőbb, mint az egyéni.