Mirtse Áron  Variációk díszállat-kiállításra    Divatos műfaj lett az utóbbi tíz évben a díszállat-kiállítás. A különféle művelődési intézmények sorra hirdetik "állati" hétvégéiket, melyeken a látogató közelebbi ismeretséget köthet a szőrös, tollas és pikkelyes kedvencek széles skálájával -- lehetőleg minél különlegesebbekkel, minél egzotikusabbakkal, az se baj, ha egy kis borzongás is vegyül a dologba.  A hétvégi kiállítások szombat reggel (esetleg pénteken) kezdődnek és vasárnap estig tartanak.  A terráriumokban, ketrecekben, kalitkákban közszemlére tett állatok mellett felvonulnak a szuvenír- és édességárusok, dísznövénykertészek, ékszerészek és egérfuttatók is. A hamisítatlan vurstlihangulatban a vattacukrot majszoló közönség végigtolong a hevenyészve berendezett terráriumok előtt (nem kell túlcizellálni, a fő, hogy könnyen szállítható legyen), esetleg átfutja a rögtönzött ismertetőtáblákat (ki az ördög tudja megjegyezni ezeknek a kacifántos latin neveknek a helyesírását?) és otromba poénokkal szórakoztatja alkalmi társaságát ("odanézz, haver, ez még rondább mint te vagy"; "ilyet veszek anyósomnak ajándékba"), majd lefényképezteti magát a főattrakcióként odaszerződtetett oroszlánkölyökkel (óriáskígyóval, páviánnal stb.), végül elégedetten hazaballag. A városligeti műjégpálya épületében megrendezett pók- és skorpiókiállítás nem ilyen. Itt nincsenek "melléküzemágak": aki bejön, pókokat akar látni, és azt is kapja. A praktikusan és esztétikusan kialakított üvegtartályok körül egységes falburkolat, ráerősített szemléltető fényképekkel és ismeretterjesztő szövegekkel, melyekből, ha tartalmaznak is formai és szakmai hibákat, egyértelműen kiviláglik a nemes szándék. A terembe lépő látogató önkéntelenül lehalkítja a hangját, mert úgy érzi, múzeumban van -- mint ahogy abban is van, csakhogy itt a kiállított "tárgyak" élnek. Ez a kiállítás ifjúkorom emlékeit idézi fel, amikor minden ősszel megrendeztük a TIT Terrarista Szakkörének évi rendes klubkiállítását. Tavasztól kezdve, fél éven át készültünk erre a rendezvényre -- külön erre az alkalomra építettünk terráriumokat, melyek legalább annyira kiállítási tárgyak voltak, mint a bennük látható állat, hiszen mindegyikük tükrözte azt, hogy készítőjének milyen magas fokra sikerült eljutni a fogságban tartott állat kényelmének és a bennük gyönyörködő ember szépérzékének egyidejű kiszolgálása terén. Önmegvalósítás volt ez, s egyben küldetés is: a különteremben diavetítéssel egybekötött előadás várta az érdeklődőt (a videó elérhetetlen luxusnak számított még), s a beérkező iskolás- és óvodáscsoportokat önjelölt tárlatvezető kalauzolta végig a technikát elrejtő, csupán a valódi látnivalót mutató paraván előtt. Minden terráriumon részletes ismertetőtábla állt, mely nemcsak a benne lévő állat faját, elterjedését, jellegzetességeit tartalmazta, hanem tartójának -- esetleg tenyésztőjének -- valamint a terrárium berendezőjének nevét is.  A bemutató nem csupán egy hétvégén, hanem tíz napon át tartott; ezalatt az állatoknak volt idejük megszokni környezetüket, kipihenni a szállítással járó megrázkódtatást, és ahelyett, hogy riadtan a sarokba húzódnának, megszokott életritmusukat mutatták a közönségnek.  Egy dologra nem voltak jók ezek a kiállítások: pénzkeresésre. Rendre veszteségesek voltak, így egy idő után elmaradtak. Helyüket átvették a hétvégi villámbemutatók, a szuvenírárusokkal és az egérderbivel. Remélem, a skorpiós olaszoknak nagyobb szerencséje lesz.       Mirtse Zsuzsa   Az éremnek mindig  két oldala van...  Fekete özvegy  -- üvegkalickában    "A Világ Legborzalmasabb Tarantulái és Skorpiói" -- hirdeti a felirat szerte a városban a nemrég megnyílt kiállítást. Így, csupa nagybetűvel. Utoljára a Micimackóban emlegette így az egészen apró Malacka a Tüzes és Szenvedélyes Állatot, akitől rettegnie kell minden jóravaló élőlénynek. És hogy a plakáton a kiállítás szó hosszú í-vel ("kíállítás") íródik, tovább mélyíti gyermekkori asszociációimat.  A szándék érthető: nyereségorientált kiállításról lévén szó széles rétegeket kíván megszólítani,  több szinten szeretné kielégíteni a potenciális látogatók igényeit -- így nem tud ellenállni ennek a kétes értékű reklámfogásnak. Ajtót nyit a tudományos ismeretszerzés iránt érdeklődők valamint a rettegést áhítozók számára egyaránt. Kényelmes világunkban, úgy tűnik, időről időre szükség van némi borzongásra is -- hiszen rettegni jó, az utána következő, mindent feloldó katarzis pedig helyreállítja a kedélyt -- és titokban vágyódunk mindenre, ami régi, elfeledett életformánkra emlékeztet... Itt van tehát a nagy lehetőség, a briliáns megoldás a civilizált ember elfojthatatlan szükségleteire: a "rettenetes" állatok kiállítása. A kiállítás eszméje ötvözi a kétféle igényt, hiszen minden látogató elvárásának igyekszik megfelelni, mi pedig sokfélék vagyunk. Mindenki saját lelkén szűri át a látottakat, és visz magával haza valamit -- saját felkészültsége szerint. Mert fontos dolog, hogy felkészüljünk a találkozásra. A tálalás igényes, korszerű, de a hatás beállítódásunk függvénye. A reklámszöveg félrevezető: alantas érzelmekkel manipulál, miközben a kiállítás nemes célokat szolgál és egyértelműen jó szándékú. A főszereplők apró állatkák, melyeknek célszerű volt a törzsfejlődés során némi védekező illetve zsákmányszerző módszert kidolgozni. Miután méretük nem tette lehetővé, hogy erejükben bízzanak, így méreganyagukkal oldották meg életben maradásuk problémáját. Az emberiség története során az eltérő mitológiai rendszerekben -- kevés kivételtől eltekintve -- rossz megítélés tapadt hozzájuk; ez is nehezíti az objektív ítélkezést. Már amennyiben ítélkezni akarunk. Ha megpróbálunk csak elfogadni, akkor felszabadul egy zsák energiánk, amit ezernyi érdekes dolog megfigyelésére fordíthatunk. Mert ezek az élőlények a magukkal hurcolt előítéletektől megfosztva, önmagukban is lenyűgözőek. Sajátos tulajdonságaik miatt remek alanynak bizonyultak érzelmeink kivetítésére, a leegyszerűsített helyzet pedig az emberi alapkonfliktusok vázlatát adja. A pozitív szereplő életét veszélyeztető antihős és a mindenen felülemelkedni képes hős -- melyet ebben az esetben a nagy leigázó, az ember személyesít meg -- találkozása megnyugtató igazságszolgáltatással végződik: a rút hérosz méltán kerül örök fogságba, dicső emlékét hirdetve az emberi nagyságnak. A másik megközelítés szerint viszont célszerű megismerni azt, amitől félünk, mert közelebbről megszemlélve talán elpárolog viszolygásunk, és visszakerül helyére minden, ami neveltetésünk és előítéletünk miatt elcsúszott: újra természetes környezetünk részének tudjuk tekinteni ezeket a sajátos esztétikumú állatokat, akik rendelkeznek a teremtett élőlények minden csodálatos tulajdonságával.  A kiállítás jó alkalmat nyújt a vizsgálódásra és az önvizsgálatra. Jó érzés a szépen berendezett üveg-mikrovilágok és a fehér falak között sétálni és csendesen, ráérősen figyelgetni ezeket a  "borzalmasnak" minősített állatokat, bogarászni az ismertetőtáblákat (csak azokat a helyesírási hibákat tudnám feledni!). Érezhető a jó szándék és a biztos kéz, mely ezt az anyagot összeválogatta. Az ismertetőtáblákon sajnos sok a szakmai pontatlanság és a nyomdai hiba -- az olasz--lengyel együttműködésből születő kiállítás írott anyagának alapos szüksége lett volna egy magyar szaklektorra --, de a látvány így is kárpótolt a "borzalmas" plakátért és a fordítási hibák özönéért.  Szükség van a jó kiállításokra, amelyek visszacsempészik a természetet mindennapjainkba, mert dicséretes igyekezettel egyre szűkebbre szabtuk az életteret, ahol élnünk kell, s gyakran nem érezzük jól magunkat benne. Ám a jó közérzet meghamisítható. Egyre fogyó lehetőségeinket feledtetik az újabb és újabb ideológiák, melyek szerint a társadalom emberének élnie kell: azt sugallják, hogy távolodj el minél inkább létezésed eredeti körülményeitől. Ahhoz, hogy jól érezd magad, feledkezz meg arról, hogy föld van a lábad alatt -- mert portalanított életünk borzad a sártól, az anyaföld és az életet adó víz keverékétől. Az, hogy nyáron meleg van és télen hideg van, a légkondicionált városlakó számára értelmezhetetlen rigmussá degradálódott, az állatokat képeskönyvben vagy mozivásznon illik szeretni -- csak személyesen ne kelljen találkozni velük --, vizuális élménynek pedig ott vannak a szimulátorok, a televíziós végtelenített történetek. Új szentélyek épülnek modern hősökkel; megszabják, mit és hogyan kell éreznünk, de mindig maradnak kis rések a körülöttünk épülő civilizációs hálón. Át kell néznünk rajtuk. A kiállítás egész nyáron megtekinthető Budapesten a városligeti műjégpálya épületében.     Márczi Imre  Az Egyesítő    A National Geographic -- a National Geographic Society folyóirata -- minden bizonnyal nemcsak földrajztanárok körében ismert. Havonta megjelenő, több mint százoldalas füzetei gazdag forrást jelentenek a biológusok, néprajzosok és nem utolsósorban az ökológiában érdekeltek számára is. 1888-ban létrehozták a National Geographic Alapítványt azzal a céllal, hogy serkentse és támogassa a földrajz és a biológia iránti érdeklődést. 1991-ig több mint négyezer felfedező utat és kutatást támogattak, melynek eredményeként hatalmas mennyiségű fotó- és képanyag halmozódott fel.  A folyóirat ezek legjavából válogat. A National Geographic Television pedig -- újabban nálunk is -- videókazetták gazdag választékát kínálja. Az alábbiakban három, találomra kiválasztott, egyórás VHS-kazettáról foglaljuk össze benyomásainkat. Az első címe: A Karib-tenger gyémántjai. "Örökzöld" téma: a Karib-tenger korallzátonyainak élővilágát mutatja be. Varázslatos színek és formák, hihetetlenül technikás felvételek kápráztatják el a nézőt. Az embert rabul ejti a természet szépsége és a mese. Úgy tűnik, hogy a narráció mindenekelőtt a látványt kommentálja és háttérbe szorítja a didaktikus, illetve szakmai szempontokat. Viszont maradandó, szinte sokkszerű élményt ad a víz alatti világ szépségének, gazdagságának bemutatásával. De nem ringat álomba. Az elbűvölő képsorok után a műsor arról beszél, hogy ez az egész csodálatos világ most veszélybe került és pusztul az ember tengeren végzett tevékenységeinek fokozódásával (halászat, idegenforgalom). Fajok tűnnek el, csökken a sokszínűség. Az ember elgondolkozhat azon, hogy ennek a műsornak a felvételei is hónapokon át készültek, forgatócsoportok jöttek-mentek ... A film realista: kimondja, hogy az ember egyre inkább beavatkozik -- akarva és akaratlanul is -- a természetbe és saját terévé, "lakhelyévé" teszi azokat a helyeket, amelyek eddig évmilliókon át növényeknek és állatoknak adtak zavartalan otthont. Mind a tenger alatti világ, mind a dzsungel mélye azt az elrejtettséget (intimitást, otthonosságot) valósítja meg, ami az élet alapvető igénye. A "Királykobra" című, szintén egyórás film a dél-indiai dzsungelbe visz el és olyan látványban részesít bennünket, amiben kevés embernek lehet része. Bemutatja a királykobrák életét, szokásait, otthonát és feltárja egyéni és családi életük titkait. De nagy árat fizetünk érte: a titok megszűntével elveszítjük azt a távlatot, a képzeletnek, az alkotó fantáziának azt a terét, ami nélkül az ember biológiai vagy esetleg gondolkodó robot lesz csupán ... Gondoljunk csak arra, hogy nem rombol-e le valamit bennünk a majd minden kultúrában szentnek, transzcendens jellegűnek tartott természet ilyen durva profanizálása -- hétköznapivá tétele? Vagyis: meg kell-e őriznünk a titokzatosságot, távolságot, vagy minden megismerhető jegyét lajstromozni, katalogizálni, videózni kell? A kérdést természetesen nemcsak ezzel a műsorral kapcsolatban tehetjük fel. Úgy tűnik, hogy  a szerkesztők mintha egyszerre akarták volna mindkettőt. Az eredmény egy szenzációsan izgalmas képekből álló, kétes értékű mese. A gyermekeket -- úgy 12 éves korig -- elbűvöli; a felnőtteket félő, hogy hidegen hagyja. Ez a mese nagyon gyenge szálon kötődik a mi életünk mindennapi valóságához. Ezzel nem azt mondjuk, hogy az ilyen mesék nem járhatnak komoly tanulsággal, sőt esetenként katarzissal ... Ha az ember megpróbál kilépni a néző szerepéből és nem csupán szórakozásnak, időtöltésnek szánja; ha megkísérli a kígyó (a természet) szemszögéből nézni, akkor valami nagyon fontosat érthet meg: azt, hogy (Istentől) rendelt helye van a világban embernek és állatnak. És ezt a rendet fenn kell tartani. Éppen erről van szó a harmadik anyagban, melynek címe: Szerengeti krónika. A tanzániai természetvédelmi terület léte súlyos ellentmondásokkal terhes. Emberek és állatok élnek együtt itt évszázadok óta. Az utóbbi időben az egyensúly felborulni látszik. Talán csak az emberek növekvő igényei miatt? Amíg a világtól elzártan éltek, nem volt probléma. Aztán ide is elérkezett a civilizáció: előbb a felfedező fehér emberek, utánuk a gyarmatosítók, majd napjainkban a fejlesztők. Ez utóbbiak az embert és a természetet egyaránt óvni, gyógyítani, segíteni akarják. A Szerengeti krónika című film arról szól, hogy egy maszáj tehénpásztor iskolába került és Amerikában egyetemet végzett. Most visszajön törzséhez, ahol egy ünnepélyes beavatás keretében új nevet kap. A névadás szimbolikus és mint minden természeti kultúrában, nagy jelentőségű. A film részletesen bemutatja a beavatás lépéseit, melynek végén a beavatott megkapja új nevét: Egyesítő. Valóban, Musindo Mwinyipembe méltó új nevére. Nemcsak a törzsi egységért van gondban, hanem tudatában van kultúrája és a természeti környezet összes gondjának. Mindkettőt meg akarja menteni, de tudja, hogy a kettő csak együtt megy. Ez a film nagyon sok kérdést vet fel. A maszáj közösség életének képei segítségével nagyon árnyaltan veti fel az ember és természet viszonyának problematikáját. Sejteti, hogy e kérdésre minden esetben egyedi választ lehet csak adni. Az egyesítő valószínűleg jó úton jár. Az ember drukkol neki és eltöpreng: hogy lehet egy egyensúlyából kibillent rendszert, életvitelt a továbbiakban egy dinamikus (elviselhető és ésszerű módon fenntartható) egyensúlyi állapotba hozni? A kérdés azonban meghaladja a filmek lehetőségeit. Használjuk ezeket arra, amire valók: nézzük őket, gyönyörködjünk, és éljük át azt a világot, amelyet bemutatnak. Gondoljuk át, mennyiben szent és mennyiben profán a természet. Van-e hely a világban, ahova ember csak tisztelettel és megilletődve teheti be a lábát, mert az a természet szentélye? Tudjuk-e tisztelni a természet titkait? Tudunk-e, akarunk-e vigyázni rá? Ha ilyen kérdések merülnek fel bennünk, ne hessegessük el őket. Esetleg tegyük szóvá ... A Karib-tenger élővilága káprázatos. Ezek a kérdések pedig fontosak. A bemutatott videókazettákat hazánkban a Zoom Kft. gyártja és forgalmazza.   A Kulturális Innovációs Alapítvány Könyvtárának többszáz darabból álló néprajzi és természetismereti-természetvédelmi videotékájának részeként a National Geographic 30 darabból álló videósorozatának minden (!) kazettája megtekinthető és kölcsönözhető a könyvtárban (1035 Budapest, Miklós tér 1.).