Az élő építészet
Csete György építőművésszel beszélget Kismartoni János
Csete György építőművész a magyar természetközeli élő építészeti
stílus egyik újraélesztője. A Magyarok Világszövetsége javaslatára 1997-ben
Kossuth Díjat kapott. Munkássága során lakóépületeket, irodaépületeket,
templomokat és különleges rendeltetésű épületeket tervezett.
-- Mostanában Budapesten és az ország több nagy városában is minél magasabb
bankpaloták, gránit, réz, rozsdamentes acélcsodák születnek, a 30-as évek
Amerikájához hasonlóan. Mi lehet az oka ennek?
-- Azt hiszem, hogy ez szoros összefüggésben van az automobilizmussal
és az ehhez hasonló őrületekkel.
Megszületett az ilyen eldobható, elfeledhető, mindig megújítható konzervdoboz
építészet, amely 50-100 emeletes, meg még magasabb épületeket is eredményezhet.
A világ építészetének egyik legnagyobb alakja Frank Lloyd Wright, akiben
az organikus természetelvű építészet megteremtőjét is tisztelhetjük,
épített egy magas épületet, amely a közelmúltban bontócsákány alá került.
Óriási felháborodás támadt, hogy Wright épületét le akarják bontani.
De hát még magasabbat, még nagyobbat és még csillogóbbat akarnak a helyébe
építeni, valószínű, hogy már meg is építették. Hozzáteszem, hogy ezek
az épületek lenyűgözően szépek, nemes anyagból készülnek, zárt világot
képeznek, légkondicionált, mesterséges az egész rendszer, ami az épületen
belül működik. Most kérdés, hogy élhetünk-e egy inkubátorban, miközben
a körülöttünk lévő valóságos élő természetet letöröljük, leradírozzuk,
elpusztítjuk. Ezeket az épületeket nemcsak az unalom fenyegeti, hanem
a következő cég is, amelyik még magasabbat és még csillogóbbat próbál
építeni, de kérdés, hogy érdemes-e?
Hogyan válhatott a pénz ilyen Istenné, hogy nagyobb épületeket emelnek
neki, mint a valóságos Istennek a katedrálisok építészetében? Ez erkölcsi
kérdés. Ezek az épületek nem megbecsült tagjai az építőművészetnek, még
akkor sem, ha szépek, mert mindenki tudja, hogy el fognak tűnni és másik
kerül a helyükbe. Ezeket nem őrizgetjük úgy, mint az athéni panthenont
vagy mást. Tudjuk, hogy ezeknek végük van, ugyanúgy mulandók, mint egy
autó, amelyik a divat-, a stílusáramlatok hatására mindig új és új formát
vesz fel, mert az is a cég reklámja a maga módján.
-- Az építkezések betontörmeléke, egyáltalán a lebontandó épület szemete,
meddőik, a szállítás során keletkező károk rendkívüli módon szennyezik
a környezetet. Nyilvánvaló, hogy a mi civilizációnk sem örök. Más birodalmak,
civilizációk és kultúrák sem az öröklétnek épültek. Ugyanúgy el fognak
tűnni évezredek múltán, mert ez a világ rendje. Mi marad majd e kb. 100
éves kultúrák után? Nyilván ami a talaj fölött van, az eltűnik, a romok
is eltűnnek. A jövő archeológusai -- ha lesznek -- csodálkozva tapasztalják
majd, hogy mi az ördög ez a rengeteg négyszögletes betonból, acélból összetákolt
valami? Ezek az épületeink alapjai. Egy-egy ilyen épületnek a maradványai
évszázadokra tönkreteszik azt a területet, melyen állnak, szemben például
egy tanyaépülettel az Alföldön, amelyik agyagból, sárból épült, amit a
tanyaudvarról termelt ki a gazda meg a barátja. Amikor a gazda netán meghalt,
nem sok idő múlva a háza ugyanúgy összeroskadt, mint ahogy meghalt a gazdája.
És ma már a búzamezőben egy sárgább, halványabb zöldebb folt őrzi ennek
a valamikori hajléknak az emlékét. Ez a ház nem szennyezte be a természetes
környezetét, sem akkor, amikor építették, sem pusztulása után, hanem abba
olvadt vissza. Azt nem mondom, hogy ez az egyetlen módja az építészetnek,
de mintegy a civilizációs csődből kivezető egyik ideaként újra és újra
fel kell magunk elé vázolnunk.
A legnagyobb fájdalommal tapasztalom, hogy bár évekkel ezelőtt elindult
egy olyan építészeti kísérletsorozat, amelyben a technika ugyanúgy megtalálta
a helyét, organikus funkcióját, mint ahogy megtalálták a természetes anyagokat
is, az ország mégsem választotta ezt az utat. Azt mondom, hogy még mindig
nem késő egy olyan természetelvűbb, élőbb, szervesebb, emberségesebb építészeti
útra térni Magyarországnak, amelyik példaadó lehet a világ más államai,
más népei számára is.
-- Lechner Ödön a múlt század fordulóján találta meg ezt az utat.
-- Ő a "sarat" alkalmazó építészet legnagyobb magyarországi alakja, hiszen
épületeiben a téglától az azokat összeragasztó malterig, a színes majolika-díszekig,
minden földanyagú. Ez nem azt jelenti, hogy nem használta az üveget, az
acélt, amit a korabeli technika is felkínált már a számára. Amikor egyszer
megkérdezték, hogy miért készíti a tetőket ilyen szép, de mégis drága színes
anyagból, amikor az összes por leülepedik a tetőn, akkor azt válaszolta,
hogy az első jótékony nyári zápor beleviszi majd azt a csatornába, és a
tető ugyanolyan tisztán és szépen fog ragyogni mint megépítésekor. Őbenne
én nem is annyira csak a színes és a nemzeti karakterhez igazodni akaró
építészet atyját tisztelem, akihez kötődik Koós Károly és még sokan mások
is. A maga módján ő volt az úgynevezett magyar organikus építészet -- én
inkább élő építészet kifejezést használom -- elindítója is. Élő építészetet
mondok, mert nemcsak az élő anyagról van szó, hanem az épület léte is legyen
olyan, mint egy élőlényé. Amíg benne lakom, él, utána velem együtt elmúlik.
A lechneri gondolatból sarjadt ki ez a fajta építészet is, amelyik tulajdonképpen
a magyar építészetet, építőművészetet világszerte ismertté és megbecsültté
tette úgy, mint magyar organikus építészetet. A lechneri gondolat nélkül
ebből nem lett volna semmi. Ez az építészeti irányzat Magyarországon szinte
egy időben több gócponton született meg. Makovecz Imre körül alakult egy
építészeti iskola Budapesten, Kecskeméten Kerényi József körül és Pécsett
pedig én körülöttem. Ebből az együttesből, ebből az együttlétből született
az a világszerte ismert organikus magyar építészet.
Szarvas városa nekem kedves. Ott dolgozom egy kitűnő barátomnál, Roszik
Jánosnál, aki évekkel ezelőtt foglalkozott már azzal a gondolattal, hogy
építene egy csárdát a Körös-parton, szemben a kastéllyal, háta mögött pedig
az arborétummal. Ez egy nagy építészeti kihívás. Szarvas városa az egész
országban a legjobban fásult város. Az arborétum adta annak idején a növényeket
a városnak, melyek mára már terebélyesek és nagyok. A Ciprus csárda közvetlen
közelében van egy mocsáriciprus-csoport. E fák gyökérzete szinte nem is
fára, hanem inkább az állatokra hasonlít, ahogy a vízben állva szívják
fel a vizet. Nagy hatással voltak rám, úgyhogy maga a csárdaépület is olyan,
mintha négy nagy ciprusfa állna körül egy kis tisztást, és erre borult
rá az épületköpönyeg. Ily módon ez a ház az arborétumhoz is kötődik, egy
valóságos élőlényhez is, egy fához is kötődik, meg a vízhez is, és természetesen
az emberhez is, meg akkor a halakhoz is, akik a vízben úsznak.
-- Jó tíz évvel ezelőtt beszélgettünk egyszer arról, hogy nem is az építészeti
tervezői munkában lát örömöt, hanem az alkotó gondolkodásban, a gondolkodásmódjában.
-- Tényleg sokfelé tanítottam, sokfelé működtem, Innsbrucktól Budapestig
vagy a Hortobágyig. Számomra komoly elismerést jelentett, hogy az innsbrucki
hallgatók egyre nagyobb csoportja vett körül engem. Mi a gyerekekkel mindig
építettünk is valamit, nemcsak rajzoltunk. Azokat a természethez kötődő
elveket, amelyek bennem munkálnak ma is, megpróbáltam a gyerekekkel végső,
maradandó, emlékműszerű formába önteni. Mindig onnan vettük az építőanyagunkat,
ahol éppen voltunk. Ha a hortobágyi puszta kínálta az építési területet,
akkor nem lehetett más építőanyag, csak a nád meg a sár, helyesebben az
agyag.
-- Vagy a vályog.
-- Vályogot vetettünk volna, de erre sajnos nem került sor, mert az egy
hosszadalmasabb dolog. Sajnálhatja a magyarországi cigányság is, hogy ez
a nemesen szép foglalkozás hovatovább eltűnt. És mi az eredménye? Régen
egy vályogházon, bár keményen kellett dolgozni, de ezek a házak ma is állják
a sarat. Hőtechnikailag sokkal jobbak, mint a téglaházak, egészségesebb
a klímájuk, megfelelőbb a páratartalmuk, ami az emberi szervezet számára
létfontosságú. Még a téglaházakban sem olyan jó, a panelházakban meg a
legrosszabb. Az a szülő, aki úgymond a legegészségesebb környezetet építette
meg leendő gyermekének, csodálkozhat azon, hogy gyermeke miért születik
már csecsemőként is asztmával. A puskapor-száraz levegőben bizony por is
van rendesen, meg gomba is.
Amikor dolgozom, akkor az adott témának nagyon utánanézek. Mi mindent tudott
az emberiség, mit tudott a fával vagy más hajlékony eszközzel építeni mondjuk
ötezer évvel ezelőtt. Nemcsak a mában kell élni, hanem a múltban is, nem
lehet tudni, hogy mikor lehet a régi technikákat újra használni, mikor
jön el ismét egy olyan korszak, amikor egyik vagy másik dologra feltétlenül
és nagyon nagy szükségünk lesz. Ez nem a technika valamilyen visszafejlődését
jelenti, hanem lehet, hogy egy-egy ilyen eszköz vagy egy tárgy adhat óriási
lökést az emberi civilizációnak.
Helyreigazítás
A Cédrus első próbaszámában jelent meg "A honfoglalástól
az atomkorig" címmel Mangel Gyöngyi beszélgetése R. Várkonyi Ágnes történész,
egyetemi tanárral "Magyarország természeti és történelmi múltjáról".
A megjelent szöveggel kapcsolatban R. Várkonyi
Ágnes helyreigazítást kért, amely szerint "a beszélgetés ebben a formában,
ezzel a címmel a szerző tudta és beleegyezése nélkül került kinyomtatásra.
A szövegbe több hiba került, így pl.:"
Walter von der Vogelveit neve helyesen Walter
von der Vogelweide, Beeten helyesen Bacon, Dréger Sámuel helyesen Krieger
Sámuel, Varga Dénes helyesen Bartha Dénes.
A hibákért a szerzőtől és az olvasóktól is
elnézést kérünk.
A helyreigazítással kapcsolatban fontosnak
tartjuk megjegyezni, hogy a beszélgetés ezzel a címmel és alcímmel, ebben
a formában hangzott el a Magyar Rádió "Ökológiai Akadémia" című műsorában,
amely a Cédrust is kiadó Ökológiai Kultúra Fejlesztéséért Alapítvány támogatásával
készült. A támogatás fejében az alapítvány jogosult az elhangzott beszélgetések
másodközlésére, amely tényt a műsor szerkesztője minden esetben a szereplők
tudomására hoz. |
|