Az élő építészet  
Csete György építőművésszel beszélget Kismartoni János 
 

Csete György építőművész a magyar természetközeli élő építészeti stílus egyik újraélesztője. A Magyarok Világszövetsége javaslatára 1997-ben Kossuth Díjat kapott. Munkássága során lakóépületeket, irodaépületeket, templomokat és különleges rendeltetésű épületeket tervezett.  

-- Mostanában Budapesten és az ország több nagy városában is minél magasabb bankpaloták, gránit, réz, rozsdamentes acélcsodák születnek, a 30-as évek Amerikájához hasonlóan. Mi lehet az oka ennek? 
-- Azt hiszem, hogy ez szoros összefüggésben van az automobilizmussal és az ehhez hasonló őrületekkel. Megszületett az ilyen eldobható, elfeledhető, mindig megújítható konzervdoboz építészet, amely 50-100 emeletes, meg még magasabb épületeket is eredményezhet. A világ építészetének egyik legnagyobb alakja Frank Lloyd Wright, akiben az organikus természetelvű építészet megteremtőjét is tisztelhetjük, épített egy magas épületet, amely a közelmúltban bontócsákány alá került. Óriási felháborodás támadt, hogy Wright épületét le akarják bontani. De hát még magasabbat, még nagyobbat és még csillogóbbat akarnak a helyébe építeni, valószínű, hogy már meg is építették. Hozzáteszem, hogy ezek az épületek lenyűgözően szépek, nemes anyagból készülnek, zárt világot képeznek, légkondicionált, mesterséges az egész rendszer, ami az épületen belül működik. Most kérdés, hogy élhetünk-e egy inkubátorban, miközben a körülöttünk lévő valóságos élő természetet letöröljük, leradírozzuk, elpusztítjuk. Ezeket az épületeket nemcsak az unalom fenyegeti, hanem a következő cég is, amelyik még magasabbat és még csillogóbbat próbál építeni, de kérdés, hogy érdemes-e? 
Hogyan válhatott a pénz ilyen Istenné, hogy nagyobb épületeket emelnek neki, mint a valóságos Istennek a katedrálisok építészetében? Ez erkölcsi kérdés. Ezek az épületek nem megbecsült tagjai az építőművészetnek, még akkor sem, ha szépek, mert mindenki tudja, hogy el fognak tűnni és másik kerül a helyükbe. Ezeket nem őrizgetjük úgy, mint az athéni panthenont vagy mást. Tudjuk, hogy ezeknek végük van, ugyanúgy mulandók, mint egy autó, amelyik a divat-, a stílusáramlatok hatására mindig új és új formát vesz fel, mert az is a cég reklámja a maga módján. 
-- Az építkezések betontörmeléke, egyáltalán a lebontandó épület szemete, meddőik, a szállítás során keletkező károk rendkívüli módon szennyezik a környezetet. Nyilvánvaló, hogy a mi civilizációnk sem örök. Más birodalmak, civilizációk és kultúrák sem az öröklétnek épültek. Ugyanúgy el fognak tűnni évezredek múltán, mert ez a világ rendje. Mi marad majd e kb. 100 éves kultúrák után? Nyilván ami a talaj fölött van, az eltűnik, a romok is eltűnnek. A jövő archeológusai -- ha lesznek -- csodálkozva tapasztalják majd, hogy mi az ördög ez a rengeteg négyszögletes betonból, acélból összetákolt valami? Ezek az épületeink alapjai. Egy-egy ilyen épületnek a maradványai évszázadokra tönkreteszik azt a területet, melyen állnak, szemben például egy tanyaépülettel az Alföldön, amelyik agyagból, sárból épült, amit a tanyaudvarról termelt ki a gazda meg a barátja. Amikor a gazda netán meghalt, nem sok idő múlva a háza ugyanúgy összeroskadt, mint ahogy meghalt a gazdája. És ma már a búzamezőben egy sárgább, halványabb zöldebb folt őrzi ennek a valamikori hajléknak az emlékét. Ez a ház nem szennyezte be a természetes környezetét, sem akkor, amikor építették, sem pusztulása után, hanem abba olvadt vissza. Azt nem mondom, hogy ez az egyetlen módja az építészetnek, de mintegy a civilizációs csődből kivezető egyik ideaként újra és újra fel kell magunk elé vázolnunk. 
A legnagyobb fájdalommal tapasztalom, hogy bár évekkel ezelőtt elindult egy olyan építészeti kísérletsorozat, amelyben a technika ugyanúgy megtalálta a helyét, organikus funkcióját, mint ahogy megtalálták a természetes anyagokat is, az ország mégsem választotta ezt az utat. Azt mondom, hogy még mindig nem késő egy olyan természetelvűbb, élőbb, szervesebb, emberségesebb építészeti útra térni Magyarországnak, amelyik példaadó lehet a világ más államai, más népei számára is. 
-- Lechner Ödön a múlt század fordulóján találta meg ezt az utat. 
-- Ő a "sarat" alkalmazó építészet legnagyobb magyarországi alakja, hiszen épületeiben a téglától az azokat összeragasztó malterig, a színes majolika-díszekig, minden földanyagú. Ez nem azt jelenti, hogy nem használta az üveget, az acélt, amit a korabeli technika is felkínált már a számára. Amikor egyszer megkérdezték, hogy miért készíti a tetőket ilyen szép, de mégis drága színes anyagból, amikor az összes por leülepedik a tetőn, akkor azt válaszolta, hogy az első jótékony nyári zápor beleviszi majd azt a csatornába, és a tető ugyanolyan tisztán és szépen fog ragyogni mint megépítésekor. Őbenne én nem is annyira csak a színes és a nemzeti karakterhez igazodni akaró építészet atyját tisztelem, akihez kötődik Koós Károly és még sokan mások is. A maga módján ő volt az úgynevezett magyar organikus építészet -- én inkább élő építészet kifejezést használom -- elindítója is. Élő építészetet mondok, mert nemcsak az élő anyagról van szó, hanem az épület léte is legyen olyan, mint egy élőlényé. Amíg benne lakom, él, utána velem együtt elmúlik. A lechneri gondolatból sarjadt ki ez a fajta építészet is, amelyik tulajdonképpen a magyar építészetet, építőművészetet világszerte ismertté és megbecsültté tette úgy, mint magyar organikus építészetet. A lechneri gondolat nélkül ebből nem lett volna semmi. Ez az építészeti irányzat Magyarországon szinte egy időben több gócponton született meg. Makovecz Imre körül alakult egy építészeti iskola Budapesten, Kecskeméten Kerényi József körül és Pécsett pedig én körülöttem. Ebből az együttesből, ebből az együttlétből született az a világszerte ismert organikus magyar építészet. 
Szarvas városa nekem kedves. Ott dolgozom egy kitűnő barátomnál, Roszik Jánosnál, aki évekkel ezelőtt foglalkozott már azzal a gondolattal, hogy építene egy csárdát a Körös-parton, szemben a kastéllyal, háta mögött pedig az arborétummal. Ez egy nagy építészeti kihívás. Szarvas városa az egész országban a legjobban fásult város. Az arborétum adta annak idején a növényeket a városnak, melyek mára már terebélyesek és nagyok. A Ciprus csárda közvetlen közelében van egy mocsáriciprus-csoport. E fák gyökérzete szinte nem is fára, hanem inkább az állatokra hasonlít, ahogy a vízben állva szívják fel a vizet. Nagy hatással voltak rám, úgyhogy maga a csárdaépület is olyan, mintha négy nagy ciprusfa állna körül egy kis tisztást, és erre borult rá az épületköpönyeg. Ily módon ez a ház az arborétumhoz is kötődik, egy valóságos élőlényhez is, egy fához is kötődik, meg a vízhez is, és természetesen az emberhez is, meg akkor a halakhoz is, akik a vízben úsznak. 
-- Jó tíz évvel ezelőtt beszélgettünk egyszer arról, hogy nem is az építészeti tervezői munkában lát örömöt, hanem az alkotó gondolkodásban, a gondolkodásmódjában. 
-- Tényleg sokfelé tanítottam, sokfelé működtem, Innsbrucktól Budapestig vagy a Hortobágyig. Számomra komoly elismerést jelentett, hogy az innsbrucki hallgatók egyre nagyobb csoportja vett körül engem. Mi a gyerekekkel mindig építettünk is valamit, nemcsak rajzoltunk. Azokat a természethez kötődő elveket, amelyek bennem munkálnak ma is, megpróbáltam a gyerekekkel végső, maradandó, emlékműszerű formába önteni. Mindig onnan vettük az építőanyagunkat, ahol éppen voltunk. Ha a hortobágyi puszta kínálta az építési területet, akkor nem lehetett más építőanyag, csak a nád meg a sár, helyesebben az agyag. 
-- Vagy a vályog. 
-- Vályogot vetettünk volna, de erre sajnos nem került sor, mert az egy hosszadalmasabb dolog. Sajnálhatja a magyarországi cigányság is, hogy ez a nemesen szép foglalkozás hovatovább eltűnt. És mi az eredménye? Régen egy vályogházon, bár keményen kellett dolgozni, de ezek a házak ma is állják a sarat. Hőtechnikailag sokkal jobbak, mint a téglaházak, egészségesebb a klímájuk, megfelelőbb a páratartalmuk, ami az emberi szervezet számára létfontosságú. Még a téglaházakban sem olyan jó, a panelházakban meg a legrosszabb. Az a szülő, aki úgymond a legegészségesebb környezetet építette meg leendő gyermekének, csodálkozhat azon, hogy gyermeke miért születik már csecsemőként is asztmával. A puskapor-száraz levegőben bizony por is van rendesen, meg gomba is. 
Amikor dolgozom, akkor az adott témának nagyon utánanézek. Mi mindent tudott az emberiség, mit tudott a fával vagy más hajlékony eszközzel építeni mondjuk ötezer évvel ezelőtt. Nemcsak a mában kell élni, hanem a múltban is, nem lehet tudni, hogy mikor lehet a régi technikákat újra használni, mikor jön el ismét egy olyan korszak, amikor egyik vagy másik dologra feltétlenül és nagyon nagy szükségünk lesz. Ez nem a technika valamilyen visszafejlődését jelenti, hanem lehet, hogy egy-egy ilyen eszköz vagy egy tárgy adhat óriási lökést az emberi civilizációnak. 
 

 
 
Helyreigazítás 

A Cédrus első próbaszámában jelent meg "A honfoglalástól az atomkorig" címmel Mangel Gyöngyi beszélgetése R. Várkonyi Ágnes történész, egyetemi tanárral "Magyarország természeti és történelmi múltjáról".  
A megjelent szöveggel kapcsolatban R. Várkonyi Ágnes helyreigazítást kért, amely szerint "a beszélgetés ebben a formában, ezzel a címmel a szerző tudta és beleegyezése nélkül került kinyomtatásra. A szövegbe több hiba került, így pl.:"  
Walter von der Vogelveit neve helyesen Walter von der Vogelweide, Beeten helyesen Bacon, Dréger Sámuel helyesen Krieger Sámuel, Varga Dénes helyesen Bartha Dénes. 
A hibákért a szerzőtől és az olvasóktól is elnézést kérünk. 

A helyreigazítással kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a beszélgetés ezzel a címmel és alcímmel, ebben a formában hangzott el a Magyar Rádió "Ökológiai Akadémia" című műsorában, amely a Cédrust is kiadó Ökológiai Kultúra Fejlesztéséért Alapítvány támogatásával készült. A támogatás fejében az alapítvány jogosult az elhangzott beszélgetések másodközlésére, amely tényt a műsor szerkesztője minden esetben a szereplők tudomására hoz.