Wellisch Mária és Lehoczky János
Ismeretszigetek és képzelethidak
Képzeljünk el egy furcsa helyzetet.
Belépünk a színházba. Halk zsibongás, várakozástelt tekintetek, élményváró
társalgás. A ruhatárban leadjuk a kabátunkat, látcsövet bérelünk, műsorfüzetet
veszünk. Megszólal a csengő, a jegyszedő néni udvariasan egy csendes páholyba
kísér, felkattintja a villanyt és kezünkbe adja a dráma szövegkönyvét,
a dalok, a kísérőzene partitúráját. A színpadon előlép a színigazgató,
és a csodálkozó tekintetekre kissé fölényes kioktatással válaszol:
-- Önök a szerző gondolatainak leghívebb tolmácsolását kapják színházunkban.
Semmit sem veszünk el abból és nem is adunk hozzá semmit. Nem kívánjuk
Önök helyett értelmezni, megélni a darabot. Ez az Önök dolga, kedves közönségünk.
Számunkra fontos az, hogy a szerző meglátásait pontosan, autentikusan adjuk
át Önöknek. Színészek tolmácsolása helyett Önök a legtisztább forrást,
az eredeti kézirat hiteles másolatát kapják kézhez. Olvassák hát végig
a darabot és silabizálják a kottákat! Jó szórakozást kívánunk!
-- Hiszen ez nem is színház, hanem inkább könyvtár! -- állapítanánk
meg csalódottan.
A színház lényege éppen az, hogy a közönség részese lehet annak, ahogy
a mások -- a rendező, a színészek -- által megérlelt gondolatok, átélt érzelmek
megszületnek és életre kelnek. A közönség nem csupán információt kíván,
hanem élményhelyzetben kívánja mindezt befogadni. Az attrakció, a közeg,
az atmoszféra, a kommunikációs csatorna éppúgy releváns része a színdarabnak,
mint maga a szerzői üzenet. A szöveg és az olvasó kettőse egészen más viszonyt
fejez ki, mint a színpad és a nézőtér kapcsolata.
A példa nem is annyira látomás. Az iskolák legtöbbször éppen így hagyják
magukra a tanulókat a tananyaggal. A precíz informálás és az intellektuális
élmény a felnőtt, "szakmai közönséget" legtöbbször kielégíti, de kevés
a gyermekek és ifjak számára. Különösen igaz mindez a környezetadekvát
szabadég-iskolai programokra.
Az iskolából hazatérő kisdiákot gyakorta fogadják így otthon: -- Mi volt
ma a suliban, feleltél-e, kaptál-e valamiből jegyet?
Az erdei iskolából megérkező gyermektől azonban ezt kérdezik: -- Na,
milyen volt? Hogy érezted magad?
Miért gondolnánk, hogy a világ megismerésének és a megismerés élményének
szükségszerűen el kell válnia egymástól? Miért várjuk máshol a teljesítményt
és annak örömét? A tanítás legcsodálatosabb célja éppen az, hogy kalandos
átvezetést kínáljon a szubjektivitással átszőtt, személyes, gyermeki képzetektől
ékes "mintha valóságból" a logikus gondolkodás által megismerhetővé váló
igazi valóságig. Egyre árnyaltabbá váló képzetek mentén kapcsolatot alakítson
ki a reális világ és annak gyermeki tükröződése között.
Miközben mi tanárok hajlamosak vagyunk arra, hogy a tananyagnak valami
mágikus fontosságot tulajdonítsunk, gyakorta elkerüli a figyelmünket, hogy
a tantárgyakban megjelenő tanulási tartalmak jelentős része tulajdonképpen
metaforikus. "Az iskola a tanuló és a való világ közé áll. Az iskolai
tanulás kontextusa tehát a való élet kontextusának metaforája." (Jonathan
Neelands)
Így a tanítást nemcsak ismeretközvetítésnek kellene tekintenünk, hanem
egyfajta beavatásnak is. Sajátos rítus ez, mely élménnyé nemesíthetné a
steril okulást. Az a tény, hogy tudatosan készülünk arra, hogy részt vegyünk
valamilyen kollektív élményben, ritualizálja a cselekvést. Ez a gyermeki
gondolatvilághoz közel álló felfedező rítus fókuszokat teremt. A tanár
szerepe éppen az, hogy ilyen, dramatikus többlettel rendelkező fókuszokat
mutasson meg, és ilyen befogadó atmoszférába helyezze el az ismeretanyagot.
A környezeti nevelő egyfelől tehát ismeretet közvetít, másfelől viszont
a szerepe át "értővé avatás". Hol színész, hol rendező a természet-iskola
képzelt színházában, s tanítványai is ennek megfelelően hol nézők, hol
pedig játszók.
Ha a megélhető dramatikus helyzetek kontextusát maga az ismeretanyag jelöli
ki, akkor a drámajátékos módszerek az ismeretelsajátítást is szolgálhatják.
A természet megismerésének iránya ilyen értelemben kettős lehet:
1. A megtapasztalható, valóságos, közvetlenül megfigyelhető, megvizsgálható
környezet reális képzeteket alapoz. Távoli tájakról, a közvetlen tapasztaláson
kívül eső fogalmakról, jelenségekről azonban a tanulók különböző ismerethordozókon,
szemléltető anyagokon, eszközökön keresztül szerezhetnek csak ismeretet.
A reális valóság tapasztalatait mintegy extrapolálva építik fel az elképzelhető,
de közvetlenül meg nem tapasztalható világ realitását.
2. A nem tapasztaláson nyugvó képzetek tulajdonképpen metaforikus értelműek,
hiszen a valóság tananyaggá sűrített, fókuszált és a tanuló képzelete által
megkomponált képzetét jelentik. E képzetek kialakítására a képzelet irányából
is kísérletet tehetünk. A gyermeki pszichében rejtőző előképzetekre, előfeltételekre,
gondolati elemekre építhetünk. A drámajáték egy elképzelt világ irreális
képzetét közelíti az elképzelhető, de már nem képzelt valóságig. Igyekszik
megtartani és kihasználni a képzetek mögött rejlő személyes tartalmakat,
hogy ébren tartsa az alkotókedvet, kreativitást. Elfogadja, hogy a világ
valósága tulajdonképpen a gyermeki psziché által megkonstruált valóság,
s mint ilyen tulajdonképpen a valóság metaforája.
"Drámajátékaink az emberépítést célozzák, feladatuk a személyiségformálás,
a kapcsolatfelvétel, a kapcsolattartás, a közlés megközelítése. Így a dramatikus
alkotójáték tulajdonképpen pontosan megfogalmazható szocializációs tevékenység.
Az a forma és folyamat pedig, amelyen keresztül megvalósul, a dráma maga."
(Gabnai Katalin)
A környezeti nevelésben a dramatikus tevékenység lényege nem az, hogy valamilyen
betanult, elpróbált cselekvéssort közönség elé vigyünk, cselekményt jelenítsünk
meg, nem egyszerűen a természet jelenségeit, élőlényeit illusztráljuk szerepjátékkal.
Nem színjáték tehát a szó szoros értelmében.
"A dramatikus tevékenység célja a játszó személy adott kontextusra,
annak mögöttes, univerzális tartalmaira, illetve a (reális és fiktív) <én>-re
vonatkozó ismereteinek elmélyítése. A különbség tehát röviden úgy foglalható
össze, hogy míg a színjáték a közönség felé irányul és tanítás jellegű,
addig a dramatikus tevékenység ezen formája a játszó személyre koncentrál,
és tanulási irányultságú." (Szauder Erik)
A felnőttek világában a gyermek gyermek marad, s a gyermekek világában
a felnőtt legtöbbször idegen. A pedagógus olyan gyerek, aki már felnőtt
-- illetve olyan felnőtt, aki még érti gyermeki önmagát, így könnyebben
talál szót a gyermekekkel. Örökös kettős szereposztásban él s így kétféle
szemszögből vizsgálja és ítéli meg a világot. Közvetít, kapcsolatot teremt,
helyzetbe hoz. Legfőbb dolga, hivatása, hogy ismét harmóniába rendezze
a gyermekire és "reálisra" szétszaggatott valóság teljességét.
|