Wellisch Mária és Lehoczky János
Ismeretszigetek és képzelethidak  

Képzeljünk el egy furcsa helyzetet.

Belépünk a színházba. Halk zsibongás, várakozástelt tekintetek, élményváró társalgás. A ruhatárban leadjuk a kabátunkat, látcsövet bérelünk, műsorfüzetet veszünk. Megszólal a csengő, a jegyszedő néni udvariasan egy csendes páholyba kísér, felkattintja a villanyt és kezünkbe adja a dráma szövegkönyvét, a dalok, a kísérőzene partitúráját. A színpadon előlép a színigazgató, és a csodálkozó tekintetekre kissé fölényes kioktatással válaszol:
-- Önök a szerző gondolatainak leghívebb tolmácsolását kapják színházunkban. Semmit sem veszünk el abból és nem is adunk  hozzá semmit. Nem kívánjuk Önök helyett értelmezni, megélni a darabot. Ez az Önök dolga, kedves közönségünk. Számunkra fontos az, hogy a szerző meglátásait pontosan, autentikusan adjuk át Önöknek. Színészek tolmácsolása helyett Önök a legtisztább forrást, az eredeti kézirat hiteles másolatát kapják kézhez. Olvassák hát végig a darabot és silabizálják a kottákat! Jó szórakozást kívánunk!
-- Hiszen ez nem is színház, hanem inkább könyvtár! -- állapítanánk meg csalódottan.
A színház lényege éppen az, hogy a közönség részese lehet annak, ahogy a mások -- a rendező, a színészek -- által megérlelt gondolatok, átélt érzelmek megszületnek és életre kelnek. A közönség nem csupán információt kíván, hanem élményhelyzetben kívánja mindezt befogadni. Az attrakció, a közeg, az atmoszféra, a kommunikációs csatorna éppúgy releváns része a színdarabnak, mint maga a szerzői üzenet. A szöveg és az olvasó kettőse egészen más viszonyt fejez ki, mint a színpad és a nézőtér kapcsolata.
A példa nem is annyira látomás. Az iskolák legtöbbször éppen így hagyják magukra a tanulókat a tananyaggal. A precíz informálás és az intellektuális élmény a felnőtt, "szakmai közönséget" legtöbbször kielégíti, de kevés a gyermekek és ifjak számára. Különösen igaz mindez a környezetadekvát szabadég-iskolai programokra.
Az iskolából hazatérő kisdiákot gyakorta fogadják így otthon: -- Mi volt ma a suliban, feleltél-e, kaptál-e valamiből jegyet?
Az erdei iskolából megérkező gyermektől azonban ezt kérdezik: -- Na, milyen volt? Hogy érezted magad?
Miért gondolnánk, hogy a világ megismerésének és a megismerés élményének szükségszerűen el kell válnia egymástól? Miért várjuk máshol a teljesítményt és annak örömét? A tanítás legcsodálatosabb célja éppen az, hogy kalandos átvezetést kínáljon a szubjektivitással átszőtt, személyes, gyermeki képzetektől ékes "mintha valóságból" a logikus gondolkodás által megismerhetővé váló igazi valóságig. Egyre árnyaltabbá váló képzetek mentén kapcsolatot alakítson ki a reális világ és annak gyermeki tükröződése között.
Miközben mi tanárok hajlamosak vagyunk arra, hogy a tananyagnak valami mágikus fontosságot tulajdonítsunk, gyakorta elkerüli a figyelmünket, hogy a tantárgyakban megjelenő tanulási tartalmak jelentős része tulajdonképpen metaforikus. "Az iskola a tanuló és a való világ közé áll. Az iskolai tanulás kontextusa tehát a való élet kontextusának metaforája." (Jonathan Neelands)
Így a tanítást nemcsak ismeretközvetítésnek kellene tekintenünk, hanem egyfajta beavatásnak is. Sajátos rítus ez, mely élménnyé nemesíthetné a steril okulást. Az a tény, hogy tudatosan készülünk arra, hogy részt vegyünk valamilyen kollektív élményben, ritualizálja a cselekvést. Ez a gyermeki gondolatvilághoz közel álló felfedező rítus fókuszokat teremt. A tanár szerepe éppen az, hogy ilyen, dramatikus többlettel rendelkező fókuszokat mutasson meg, és ilyen befogadó atmoszférába helyezze el az ismeretanyagot. A környezeti nevelő egyfelől tehát ismeretet közvetít, másfelől viszont a szerepe át "értővé avatás". Hol színész, hol rendező a természet-iskola képzelt színházában, s tanítványai is ennek megfelelően hol nézők, hol pedig játszók.
Ha a megélhető dramatikus helyzetek kontextusát maga az ismeretanyag jelöli ki, akkor a drámajátékos módszerek az ismeretelsajátítást is szolgálhatják. A természet megismerésének iránya ilyen értelemben kettős lehet:
1. A megtapasztalható, valóságos, közvetlenül megfigyelhető, megvizsgálható környezet reális képzeteket alapoz. Távoli tájakról, a közvetlen tapasztaláson kívül eső fogalmakról, jelenségekről azonban a tanulók különböző ismerethordozókon, szemléltető anyagokon, eszközökön keresztül szerezhetnek csak ismeretet. A reális valóság tapasztalatait mintegy extrapolálva építik fel az elképzelhető, de közvetlenül meg nem tapasztalható világ realitását.
2. A nem tapasztaláson nyugvó képzetek tulajdonképpen metaforikus értelműek, hiszen a valóság tananyaggá sűrített, fókuszált és a tanuló képzelete által megkomponált képzetét jelentik. E képzetek kialakítására a képzelet irányából is kísérletet tehetünk. A gyermeki pszichében rejtőző előképzetekre, előfeltételekre, gondolati elemekre építhetünk. A drámajáték egy elképzelt világ irreális képzetét közelíti az elképzelhető, de már nem képzelt valóságig. Igyekszik megtartani és kihasználni a képzetek mögött rejlő személyes tartalmakat, hogy ébren tartsa az alkotókedvet, kreativitást. Elfogadja, hogy a világ valósága tulajdonképpen a gyermeki psziché által megkonstruált valóság, s mint ilyen tulajdonképpen a valóság metaforája.
"Drámajátékaink az emberépítést célozzák, feladatuk a személyiségformálás, a kapcsolatfelvétel, a kapcsolattartás, a közlés megközelítése. Így a dramatikus alkotójáték tulajdonképpen pontosan megfogalmazható szocializációs tevékenység. Az a forma és folyamat pedig, amelyen keresztül megvalósul, a dráma maga." (Gabnai Katalin)
A környezeti nevelésben a dramatikus tevékenység lényege nem az, hogy valamilyen betanult, elpróbált cselekvéssort közönség elé vigyünk, cselekményt jelenítsünk meg, nem egyszerűen a természet jelenségeit, élőlényeit illusztráljuk szerepjátékkal. Nem színjáték tehát a szó szoros értelmében.
"A dramatikus tevékenység célja a játszó személy adott kontextusra, annak mögöttes, univerzális tartalmaira, illetve a (reális és fiktív) <én>-re vonatkozó ismereteinek elmélyítése. A különbség tehát röviden úgy foglalható össze, hogy míg a színjáték a közönség felé irányul és tanítás jellegű, addig a dramatikus tevékenység ezen formája a játszó személyre koncentrál, és tanulási irányultságú." (Szauder Erik)
A felnőttek világában a gyermek gyermek marad, s a gyermekek világában a felnőtt legtöbbször idegen. A pedagógus olyan gyerek, aki már felnőtt -- illetve olyan felnőtt, aki még érti gyermeki önmagát, így könnyebben talál szót a gyermekekkel. Örökös kettős szereposztásban él s így kétféle szemszögből vizsgálja és ítéli meg a világot. Közvetít, kapcsolatot teremt, helyzetbe hoz. Legfőbb dolga, hivatása, hogy ismét harmóniába rendezze a gyermekire és "reálisra" szétszaggatott valóság teljességét.