Harangozó Imre 
   "LETTEM, VAGYOK, MÚLOK..." 
 

Gondolatok a természet és közösség viszonyáról a karácsonyi ünnepkör kapcsán Az európai fogalomrendszer kronologikus, valahol kezdődő, folyamatosan fejlődő, horizontális időképpel dolgozik. Kimondatlanul bár, de szükségszerűen magában hordozza a teljes, a megújulás lehetőségét kizáró vég feltétlen bekövetkezését. Ez az időről alkotott kép különbözteti meg legmarkánsabban a modern társadalom gondolkodását az archaikus közösségek világképétől, ahol az idő nem egyenes vonalként, kezdőponttal rendelkező grafikonként él a közösség tagjainak képzetében, hanem a folyamatos megújulás misztikus valóságaként.

Az emberben élő ösztönös megmaradási vágy arra késztette az archaikus közösség emberét, hogy az idő végtelenségét, az örök megújulás természetfölötti valóságát minden részében át- és megélő természet történéseit modellezze életével. E késztetés az anyagi világon túli létezőkre terelte a figyelmet, kialakítva azt a gondolkodásmódot és képzetrendszert, amely a mai, modern emberből teljesen hiányzik. E gondolkodási mód alapja az analógiák keresése és a lényegi kérdések szimbolikus megfogalmazása volt. A gondolat tehát a valóságon túli valóságban kereste a megújulás lehetőségét és a létezés által fölvetődött megválaszolhatatlan kérdésekre a választ. Ez a fajta szellemi törekvés teremtette meg a mesét és a mítoszt. Az önmagát racionálisnak tartó mai ember hadilábon áll a mesével. Nem képes megérteni, miért, hogyan maradtak fönn ezek a történetek évszázadokon sőt évezredeken keresztül s miért vonzódik hozzájuk ma is ösztönös lelkesedéssel saját gyermeke. A viszonyt jól érzékelteti a jelenleg is közkézen lévő általános iskolai tankönyvek meséről megadott definíciója, miszerint: "A mese kitalált, lehetetlen történet."
Embert és közösséget kitűnően jellemezhetünk az általa használt tárgyakkal. A modern kor világképét, mentalitását szemléletesen reprezentálják az egyszer használatos eszközök. A szárazelem, az autó, az evőeszközök és a csomagolóanyagok. Lassan-lassan ilyenné válnak az emberi kapcsolatok is. Hiányzik a megújulás lehetősége, eltűnt az élet ciklikussága: az állandó változásban rejlő monotónia.
Népünk hagyományos, paraszti műveltsége rendkívül tisztán és teljességében őrizte meg a szervesnek nevezett műveltségtípus minden értékét. Érdemes tehát figyelmünket saját hagyományainkra fordítani! Meg kell tisztítanunk a kultúránkhoz kapcsolódó rejtett ereket, amelyek az elmúlt évtizedekben alaposan elszennyeződtek, bedugultak.
Erre az útkeresésre, önvizsgálatra a karácsonyt megelőző adventi időszak a legalkalmasabb, hiszen ez a csendes készülődés, a lelki vizsgálódás ideje. Amikor a világ bármelyik pontját órák alatt elérhetjük, repülőgépek, autók, vonatok száguldoznak szerte a földgolyón, hagyjuk elgyomosodni a befelé, az önmagunkba vezető utakat. Advent a belső utak tisztításának ideje.
A nyári és kora őszi verőfényes délutánok szépsége már csak emlék. Az élet, a termés már magtárakban van. A külső munkálkodás napjai elmúltak. A fény pedig, amely minden búzaszemre Krisztus arcát sütötte, amely a kukoricát olyan élően nap színűvé tette, egyre kevesebb. A nap épp csak fölkel, delelőre hág és leszentül, fénye kevés és szórt. A kinti fényhiány ellensúlyozására készítjük az adventi koszorút. Ahogy telnek a hetek s odakünn egyre kevesebb a fény, benn, a hajlékok fészekmelegében minden héten egyel több gyertya világol. Fényt ad, melegít és helyet készít a közénk születő kisdednek, a Világ Világosságának.
Adventben elég időnk van tisztítani a lelkünk ösvényeit, meleg otthont teremteni a megszületni készülő Fiúistennek. Meg kell állítanunk, ki kell zárnunk környezetünkből a technokrata világ zajos, örvénylő rohanását. Nehéz dolgunk van! A futó hegyi patakok sebességénél gyorsabban változnak körülöttünk életünk feltételei. Az államilag diktált, kötelezően ránkszabott egyenideológia helyét átvette az emberi és kulturális értékeket figyelmen kívül hagyó, csak gazdasági érdekeket szem előtt tartó gondolkodásmód. Az a törekvés ma korlátok nélkül érvényesül, hogy az egyént, érző és lélekkel bíró ember helyett, mesterségesen felkeltett igényeit mindenáron kielégíteni akaró, elpuhult fogyasztóvá formálják. Az ellentmondáshoz akaratra, önfegyelemre van szükség. Velőig hatoló zajjal támadnak a csöndesség ellenségei. Nap mint nap reklámok özöne zúdul ránk. Mivel pedig az ember gondolkodó és szabad akarattal megáldott lény, agya képes ellenállni a támadásoknak. Ezt azonban tudják azok is, akik a reklámokat készítik. Képeikkel, villanásszerű filmjeikkel az ösztönökre próbálnak hatni, az ösztönre, amely a legkevésbé viseli magán az Isten képére teremtett ember érzelmi és szellemi befolyását.
Az archaikus paraszti közösség embere a hagyomány védelmében élt. E hagyomány biztos értékrendet adott, fogódzókat, támpontokat biztosított. A törvény az élet kerete volt, s ugyanakkor az egyén legkisebb ügyeiben kötelező magatartásformát kívánó szorítás is. 
A teremtett világ rendjét az Isten is tiszteletben tartja. 
A közénk születő Megváltó az esztendő legsötétebb szakaszában ölt testet. Megszületésével példát mutat az örök megújulásra és tanúságot tesz a mindenek fölött létező és elkerülhetetlen igazságról.
A Betlehemi Herceg, Jézus születésének örömhírét világgá kiáltó szentmisén, december 25-én olvassák templomainkban János evangéliumának csodálatos erejű és tömörségű kezdőmondatait: "Kezdetben vala az ige, és az ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága." (Jn. 1, 1--4. ) 
A mindenség rendjében élő ember számára megnyugvást jelentenek ezek a sorok. Különösen közel áll ez a megfogalmazás a fény misztériumát ősidők óta tisztelő magyar nép lelkéhez. Megnyugvást jelentenek, mert lehet romlott, kilátástalan, reménytelen a világ s annak pillanatnyi helyzete, uralkodhatnak a sötétség erői, hite szerint mindennél előbb volt, s mindenek fölött áll a világosság, ami kezdettől fogva a teremtő Isten sajátja.
Az igazságba vetett hitét erősítik a Biblia Igéi is, hiszen több helyen világi hatalmat és érdekeket nem nézve kemény szavakkal illeti a földi hatalmasságokat. Keresztelő Szent János a hozzá forduló farizeusoknak és a már-már istentagadásig eljutó szadduceusoknak keményen szemébe vágja az igazságot: "Ti kígyók és viperák fajzatai! Kicsoda intett meg titeket, hogy az Istennek elkövetkezendő haragjától megmeneküljetek."  (Mt. 3, 7.)
Jézus sem kíméletesebb az őt vádlókkal szemben: "És mondák néki /... / egy atyánk van, az Isten. Monda azért nékik Jézus: Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem: mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. Miért nem értitek az én beszédemet? Mert nem hallgatjátok az én szómat. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincs őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól: mert hazug és a hazugság atyja. Mivelhogy pedig én igazságot szólok, nem hisztek nékem." (Jn. 8, 41--45.)
De térjünk vissza az adventi hagyományokhoz. 
A gyermekek számára oly kedves adventi szent, Miklós alakjához kapcsolódik egy figyelemre méltó legenda, mely a hazugság megsemmisítéséről, s a Szentháromságos tan fényes bizonyításáról szól. 
A legendát az Érdy-kódexben találjuk meg. A legenda képes beszéde szerint a gonosz legjellemzőbb megnyilvánulási formája a hazugság s a révtanítás. Miklós a Szentháromságot tagadó eretnekek előtt fölkapott egy téglát és arra reáütve: "ottan tűz származék belőle és víz. Marada csak az sár az ő kezében. És mondá: Ímé látod, hogy miképpen három állat vagyon ez teremtett állatban és egy tégla, azonképpen három személyek vannak és egy istenség ő állatjában a Szentháromságban." (lásd: Molnár V. József Egész -- ség c. könyvében. Melius Alapítvány, Pécs, 1995)
A hazugság mára körmönfontabbá, bonyolultabbá vált. Ma már nemcsak az Isten szentháromságos mivoltát tagadják, de Isten létét is. Korunkat és annak emberét át- meg áthatják antikrisztusok bődületes hazugságai. S náluk is veszélyesebb a névtelenül és arctalanul jelenlévő Antikrisztus, a világ létét veszélyeztető kényelem és az élvezethajhász gondolkodásmód. Az ember teljes és visszafordíthatatlan kiszakadása a teremtett világ szerves egységéből.
A XXI. század emberének új utat kell találnia. Ez az új út valójában nagyon régi. A teremtés óta rója az ember. Hagyományaink, műveltségünk és hitünk útja ez. őseink vérükkel, verejtékükkel őrizték meg számunkra, mindnyájunk közös hazáját, amit Földnek nevezünk. Tovább kell adnunk gyermekeinknek, unokáinknak. Ismét magunkévá kell tennünk azt a szédítően mélyértelmű mondatot, amit egy egyszerű hajdú ember rótt föl borotvatartójának oldalára 1828-ban. "Lettem, vagyok, múlok, ismét leszek." (Lásd: Honfoglalóink élő öröksége a magyar paraszt- és pásztorművészetben c. tanulmánykötetben. Sztélé Alapítvány, Debrecen, 1996.) S itt nem valami ködös reinkarnációs tanról van szó, hanem a Nap, amit népünk a régiségben áldottnak nevezett, örökös megújulásáról, a Napéról, amely a földi életünkhöz adja áldott fényét. Az örök Nap is így újul meg, esztendőről esztendőre, karácsony titokzatos éjjelén.
Figyelnünk kell, elközelgett az idő. Útkeresésünket Szent Tamás apostolhoz hasonlóan kell kezdenünk, aki Jézust arra kérte, mutassa meg neki az utat. Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet." (Jn. 14, 6.) Le kell vetkezzük a technika által félistenné tett ember gőgjét. őseink pásztoros alázatára van szükségünk s részesei leszünk a csodának: "Imé a szűz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten..." (Mt. l, 23.)