A fenntarthatatlan fejlődés 
   Lányi András íróval beszélget 
Mangel Gyöngyi   

Azt hittük, hogy minél inkább rákényszerítjük az akaratunkat a környezetünkre, más emberekre, más népekre, világrészekre, eszközként, erőforrásként használunk más élőlényeket, annál jobb lesz nekünk, és mégis mintha egyre rosszabb lenne. Talán ez a tapasztalat az, ami új lökést adott a gondolkodásnak, az önmegértésünknek és ezen a ponton lépett be az, amit ökológiai rendszerelméletnek nevezünk, most már a szellemtudományokban is. 

A filozófia vagy a társadalomtudományok hagyományos kérdéseire újfajta válaszok érkeztek. Nem új tudományágról van szó, hanem olyan nézetekről, amelyekre azt mondhatjuk, ezek ökológiai indíttatásúak. Például az emberiség közös örökségének koncepciója, vagy az élő környezet és a társadalomkultúra fejlődése közötti kölcsönhatás történeti vizsgálata jellegzetesen ökológiai, humánökológiai témák. Arról van szó, hogy amit a modern technikai civilizáció hiányosságairól, ellentmondásairól a XX. században a bölcselet már jócskán felismert és feltárt, annak a tanulságaira egészen szervesen épül az, amit mi most ökológiai paradigmának nevezünk. Az embert az atkákkal, a házinyúllal, a cicával és az általa kipusztított mamuttal együtt lehet csak megérteni. Mindazokkal a más lényekkel, amelyekhez valamilyen köze van. A legfőbb javunk a másik ember, akivel valamiképpen megértjük egymást, mert ha nem vagyunk képesek egyetérteni, nem tudjuk megérteni egymást a másik emberrel, akkor mi történik? Akkor elszalad a mamut. Mi tehát egyetértésre, együttélésre utalt lények vagyunk, és ahol olyan alapelvekre építik a társadalmat, amelyek pont az együttérzésre, egyetértésre nem tartanak igényt, sőt büntetik az együttérző, egyetértő törekvésű magatartásokat, ott a társadalom iszonyatos katasztrófákba, tézisekbe fut bele. Most éppen egy ilyennek a kellős közepén csücsülünk.
-- Nemrégen jelent meg egy tanulmány arról, hogy ez a mai magyar társadalom, amiben "itt csücsülünk", fenntarthatatlan.
-- Azokhoz csatlakozom, akik az emberiség vagy a civilizáció jelenlegi fejlődési rendjét is tarthatatlannak tartják, hiszen az olyan fejlődés, amely tisztán növekedésközpontú, az nem tartható fenn. A népesség növekedése, a fogyasztás növekedése, az energia-felhasználás növekedése, a fogyasztás növekedése, az energia-felhasználás növelése vagy akár csak szinten tartása, valamint a környezetszennyezés és a környezetterhelés növelése nem tartható fenn. 
Ez az egész technikai gazdaságpolitikai-hatalmi rendszer, ami ezen a növekedésen nyugszik, tarthatatlan. Okos, előrelátó civilizációnknak gyökeresen új pályára kell átállnia. A rendszerváltás után valóban olyan pályára lépett Magyarország, amely nem csak azért fenntarthatatlan, mert egy önmagában is fenntarthatatlan világméretű törekvéshez akar csatlakozni, azaz többet termelni, többet fogyasztani. Részben jogi, elsősorban pedig ún. gazdasági automatizmusok szabályozzák az együttélésünket, amelyek mögött semmi mást nem fedezhetünk fel, mint a nyers kényszerűséget. Többnyire nem úgy, hogy egy puskát vagy pisztolyt nyomnak a hátamba (bár most már ezt is gyakrabban), hanem egy árcédulát, amelyen az általam igényelt javaknak a számokban megfizethető ára szerepel, miközben egy másik cédulán, az én munkaerőmnek elképesztően alacsony és egyre alacsonyabb értéke, ára szerepel. Nincs olyan bolond ember, aki, ha a folyó vizét öntözés céljából a földjére akarja ereszteni, akkor az öntözést úgy kezdi, hogy  átvágja a gátakat, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. 
Mi fog történni? Elárasztom a földjeimet, a házamat, és az ágyam ott fog himbálózni a habokon. Hanem mit csinál az ember? Először csatornáz, kis töltéseket épít, ahol majd elvezeti a vizet. Ezt a csatornázást, amit a társadalom életében kultúrának, jogi szabályozásnak neveznek, elhanyagoltuk, lassan, késedelmesen, hanyagul végeztük el. Annál gondosabban, körültekintőbben készítették elő közben mások azokat a szabályokat, törvényeket és hatalmi viszonyokat, amelyek lehetővé tették, hogy azt, amit eddig mint állami tulajdont vontak meg tőlünk, most mint valakinek a magántulajdonát vonják meg, és most itt nemcsak a gazdasági egységekre, nemcsak pénzekre gondolok, hanem hatalomra is.
-- Ez, gondolom, nem azt jelenti, hogy visszasírja azt, ami előzőleg volt. Az a fajta társadalmi berendezkedés a maga energiafaló, nagyon kevéssé hatékony ipari technológiájával, az alacsony életszínvonalával, a környezet szennyezésével, pusztításával szintén nem volt jó társadalom.
-- Nem hogy nem sírom vissza, hanem végre szeretnék megszabadulni tőle. Alapjában véve ugyanannak a technológiai ésszerűségnek és ugyanannak a technokráciának az uralmát valósítja meg nyugaton a magántulajdon feltételei között a modern és posztindusztriális kapitalizmus, amit a tudományos tervezésen és állami központosításon alapuló úgynevezett államszocialista diktatúrák valósítottak meg Európa keleti felén. Az embernek szüksége van biztonságra, élelemre, tudásra, megbecsülésre, szeretetre, szabadságra, és ha megnézzük a reklámokat, állandóan olyan képzettársításokkal bombáznak bennünket, hogy te akkor leszel szeretetre méltó, okos, meggyőző, sikeres, elégedett, boldog, hogy ha élsz azokkal az eszközökkel, amelyek biztosítják ezt az emberek számára. Mit okoz ez? Rettenetes társadalmi frusztrációt, hiszen mindennap olyasmire biztatnak, aminek a lehetőségétől viszont megfosztanak. Ez őrület. Ami ideig-óráig még működhet abban a fejlett piaci társadalomban, amely a maga gazdaságát évszázadokon keresztül halmozta fel, az nálunk nem működik. Valójában csak arra alkalmas, hogy egy szűk elit réteg megvalósíthassa ezt az életeszményt.
Célszerűtlen, rövidlátó, rövid távú haszonra törekvő módon értékesítették az úgynevezett állami vagyont, és ezzel nem az új tőke bevonására ösztönözték elsősorban a külföldi befektetőket. Nem bevontuk a tőkét, hanem eladtuk a saját tulajdonunkat. Nem nagyon járt ez a fajta privatizáció technológiai fejlődéssel, új piacok meghódításával, új termékek bevezetésével, éppen ellenkezőleg, a hagyományos piacainkat is elvesztettük, mindenekelőtt a hazai piacot. Halálra van ítélve az az ország, amely reggeltől estig csak elhasználja azt, amit másoktól vásárol és nem tud annyit eladni. Hogyan is tudna eladni másoknak, hogy ha még saját magát sem tudja ellátni a mindennapos használati cikkekkel? Azt mondta Tocqueville -- aki liberális gondolkodó létére a liberális demokrácia alapellentmondásait éles szemmel felfedezte --, hogy a gyarmatosítás lényege egy népet rávenni arra, hogy olyan javakat tartson a maga számára nélkülözhetetlennek, amit saját maga nem tud előállítani. Ez a legfontosabb mozzanata a gyarmatosításnak, és ebben az értelemben mi máris gyarmati sorban vagyunk.
-- Mondhatjuk azt is, hogy ökológiai gyarmatosítás, mert ez a fajta gyarmatosítás pontosan a javakon, a természeti erőforrásokon alapul.
-- A szegénységünk, a kizsaroltságunk és az önvédelemre, politikai önvédelemre való képtelenségünk olyanná tette, úgy pusztította környezetünket, hogy mérhető és bizonyítható módon sehol olyan rossz városi levegőben nem közlekednek emberek Európában, mint Budapesten. Sehol sem szánnak ma már olyan keveset a környezet védelmére, lakhatóvá tételére, mint nálunk, ahol gazdasági érdek vagy gazdasági ígéret kedvéért magányszemély, vállalat, állam, közület, mindenki hajlandó lemondani annak elemi biztosítékairól, hogy az emberi egészség számára elviselhetetlen környezetterhelés ne történjen. Sem a nyilvános kontroll, sem a törvényes szankciók lehetősége, sem a közvéleménynek vagy a polgári közmorálnak az állapota nem jött létre, ami nélkül nincs polgári társadalom, nincs demokrácia, hanem csak olyan banánköztársaság jöhet létre, ahol még a banánból is behozatalra szorulunk.
-- Vajon olyan társadalmat fel lehet-e építeni ezeken a romokon, ahol az ember, a kultúra, a természet, az egészség, a munka, valódi értékek lesznek?
-- Szeretném hinni, hogy igen. Szeretném elmondani sok csalódott környezetvédő barátomnak, szeretném elmondani saját magamnak, hogy működő társadalmi, gazdasági mechanizmussal szemben az egyéni külön útnak a lehetőségei borzasztóan korlátoltak. Mi akkor a remény? Az, hogy azok, akik most ellenkeznek és más életformával, más értékekkel kísérleteznek, és látják, hogy ez jó, részesei annak a szemléletváltásnak, értékrendváltásnak, amitől a dolgok elkezdődnek. Hiába harcolunk az ellen, hogy a több ezer évre pusztító hatású újabb atomerőművet ne építsék meg, mert olyan törvényt hoznak a nukleáris energia használatáról, ami lehetővé teszi ezt és olyan gazdasági szerződések kötődnek a hátunk mögött, amelyek kikerülhetetlenné teszik, hogy majd megépüljön a következő atomerőmű is. De közben a felnövekvő nemzedékkel végbemegy az az értékválasztásbeli módosulás, aminek a következtében, az emberek -- érezvén jövőjük, életük veszélyeztetettségét, érezvén azt, hogy ez a jóléti társadalom sokkal inkább "rosszléti társadalom", érezvén azt, hogy a fogyasztói szabadság egyre inkább korlátoz a természetes mindennapi élettevékenységben --, elkezdenek más értékekhez vonzódni. És amikor ez a szemléletváltás végbemegy és az emberek szívből és spontán egyre inkább mást tartanak jónak, mint amit kínálni tud számukra a jelenlegi technikai, gazdasági rend, akkor ez a rend majd átalakul, megváltozik. Itt csak az a kérdés, hogy van-e még annyi időnk, amennyi az emberiség kultúrtörténetében egy-egy ilyen szemléletű fordulathoz kellett. Félő, hogy nincs. Mert az ökológiai válság és a szellemi szabad választás egyre csökkenő lehetősége ebben a mi "szép szabad világunkban" olyan vészes gyorsasággal megy végbe, ami nem hagy időt erre a fordulatra. Reméljük, hogy nem így lesz.