David Orr  
A Földet 
A tantárgyak problémája
szem előtt 
és a problémák tantárgya
tartva 
 
 
A természetet főképpen látványokon, hangokon, illatokon, ízeken  és tapintáson keresztül tapasztaljuk meg - különböző érzetek együtteseként, melyek összetett módon hatnak ránk. De az oktatást mégsem úgy szervezzük, ahogyan a világot érzékeljük. Ha úgy tennénk, akkor ilyen tanszékek lennének, mint Égbolt, Táj, Víz, Szél, Hangok, Idő, Tengerpartok, Mocsarak, Folyók, Talaj, Fák, Állatok és talán olyan is, hogy Elragadtatás... Ehelyett az oktatást a levélszekrény rekeszeihez hasonlóképpen szerveztük meg, olyan tantárgyakkal töltve azt fel, melyek nem mások, mint az intellektuális kényelem szempontjából szervezett absztrakciók. Tízből egy tudós ha meg tudná mondani, hogy miért és mikor történt ez, de legtöbbjük teljes meggyőződéssel állítaná, hogy ez teljesen szükségszerű és megfellebbezhetetlen. Az információrobbanás további lökést adott a tudás egyre kisebb és kisebb diszciplináris kategóriákra bontásához és a folyamat vége nem látható. 
Kétségtelen, hogy jelentős az elégedetlenség az akadémikus specializációval, az intellektuális beszűkültséggel és a beskatulyázó gondolkodással kapcsolatban. De az "interdiszciplináris előadások"-ról, vagy a "transzdiszciplináris tanulás"-ról folytatott évtizedes tárgyalások ellenére erősen tartja magát az a hit, hogy az ilyen beszéd csak beszéd. Azok, akikről azt lehet gondolni, hogy józanok, vagy legalábbis értelmesen buták, azok nagyrészt azt feltételezik, hogy az igazi tudományos felkészültség a tantárgyak és altantárgyak alapján szervezett tudásban való előrehaladást jelenti. Nem tűnik bajnak, hogy néhány tudás nem áll össze egységes egésszé, hogy némelyik végképp triviális, hogy részei ellentmondásosak, vagy hogy szignifikáns és életerősítő dolgok maradnak ki belőlük. 
Ha ami történt, mindössze annak lenne a következménye, ahogyan a tudást szerveztük, akkor a következmények csupán szerencsétlenek lennének, de az igazság az, hogy a következmények mélyebb értelemben véve tragikusak. Napjaink nagy ökológiai kérdései az élet minden területén jelzik, hogy képtelenek vagyunk a dolgokat a maguk teljességében látni. Ez a kudarc akkor következik be, amikor az elméket úgy tanítják, hogy dobozokban gondolkodjanak, és nem tanítják meg, hogy kilépjenek a dobozokból, vagy rákérdezzenek, hogyan illenek össze ezek a többi skatulyával. Egy csomó skatulyában-gondolkodót képzünk, akik különböző szakterületeiken belül úgy viselkednek, akár egy kutya, melyet villanypásztorral tartanak a kerten belül. A dobozokba rendezett tudások, a dobozokban tartózkodó elmék és a degradált ökológia, valamint a globális egyensúlytalanság között összefüggés van. A helyzet tragikus abban is, hogy sokan gyanítják, hová vezet mindez, de erőtlennek hiszik magukat arra, hogy megváltoztassák. 
Helyzetünk más értelemben is tragikus. Akik intellektuálisan felfogják szorult helyzetünket, azok gyakran nem érzik át azt, és ezáltal nem éreznek indíttatást arra, hogy tegyenek ez ellen. A természeti rendszerektől való függőségünk felismerése, amivel elég könnyű tisztába jönni, nem pusztán egy intellektuális hiány. Ez inkább egy mélyebb hiány az oktatási folyamatban, hogy összekapcsoljuk az elmét a speciális helyek iránti ragaszkodással és hűséggel, ami mondható úgy is, hogy hiány az elme és a természet összekötésében. Nem véletlen, hogy ez az összekötés jóval kevesebbszer történik meg, mint remélnénk. Napjaink professzionalizált és specializált tudása nem a helyekről, vagy a Földről, még kevésbé az érzékeink iránt tanúsított hűségről, sokkal inkább egy diszciplína absztrakcióihoz való ragaszkodásáról szól. Ugyanez mondható el a nagyobb "ipari" tudásról, amit arra szántak, hogy gazdaggá és erőteljessé tegyen bennünket a világ iparosítása által. Helyzetünk növekvő mértékben bonyolódó elemzései az akarat és képzelet paralízisét jelzik, a mai tudás nem a gyökereinél ragadják meg a problémákat. 
És így foltozzuk a dolgokat. Egy előadást tartunk itt, egy másik kívánságot teljesítünk ott és egy szimpóziumot tartunk valami egzotikus helyen. Azok, akik eléggé vakok, hozzábiggyesztenek egy újabb vakolatdarabot a bábeli zavarú tantervi építményhez és "környezetvédelmi tanulmányoknak" nevezik el azt. Ha azonban válságunk legelsősorban az elme és az érzékelés krízise, mint ahogyan hiszem, hogy az, akkor elérkezett az ideje, hogy átgondoljuk azt, hogyan bátoríthatnánk azt, amit Edith Cobb (1977) "a természeti világra adott akut szenzorikus reagálásnak" nevezett. (Cobb, E. 1977. The Ecology of Imagination in Childhood. New York: Columbia University Press, 30. o.). Van két javaslatom ezzel kapcsolatban. 
Először azt javaslom, hogy a tanulás minden szintjén, egészen a doktori címig, a tanterv egy részét tartsák fenn természetes rendszerek durván olyan módon történő tanulmányozására, ahogyan megtapasztaljuk azokat. Az elképzelés aligha újdonság. Különböző módozatokban ez az alapja a National Outdoor Leadership School, az Outward Bound által kínált programoknak, és megtalálható néhány innovatív intézet, mint például a Prescott College Arizonában és más non-profit intézmények által kínált kurzusokon. Szintén egy régi elképzelés az - ami legalább addig a hitig elmegy -, hogy van valami, amire a természetnek kell megtanítani bennünket. Ez egyszerűen az, hogy az oktatás folyamán minden szinten vegyük komolyan érzékeinket, s hogy így tegyünk, az megkívánja a természeti világ egyes részeivel - egy folyóval, egy heggyel, egy farmmal, egy vízparttal, erdővel, állattal, tóval, szigettel való mélyebb megismerkedést, mielőtt a hallgatókat a  diszciplináris tudás előrehaladottabb szintjeibe bevezetnék. 
   Például egy túra a közeli folyón megkívánná, hogy a hallgatók egy ideig a folyón éljenek, ússzanak, evezzenek benne, megfigyeljék különböző évszakokban, tanulmányozzák vadvilágát és vízi állatait, hallgassanak rá, és beszéljenek emberekkel, akik a partja mentén élnek. Egy folyó, Carl McDaniel (1933) szavaival élve a világ "mikrokozmoszává" válik és egy szélesebb tudásra kitáruló kaput jelenthet. Az egyes hallgatók a folyó rész-aspektusait kutatnák, mondjuk folklórját, társadalomtörténetét, evolúcióját, művészetét, kémiáját, ökológiáját, irodalmát, vagy a politikát és jogot, ami szabályozza a használatát. Kollektívan pedig lehet, hogy a folyóról kialakuló kép több lenne, mint ami az egyéni projektek összeadása nyomán rajzolódna ki róla. Én nem csupán egy hétvégi túrát javaslok, hanem egy hosszabb időszakot ahhoz, hogy a tapasztalatok; a látványok, hangok, ízek, szagok, érzések formájában az érzékekbe ívódjanak, míg valami mélységes tisztelet, vagy ennél is több elkezd gyökeret ereszteni. 
   Mit tehetnének az ilyen tapasztalatok? Először is, kiiktathatják az absztrakciót és a másodkézből való tanulást, ami a tudást keletkezése pillanatában korrumpálja. A természeti objektumok konkrét realitással bírnak, mellyel a tankönyvek, a tanórák nem rendelkeznek. Másodszor, egy kirándulás a közeli folyón, vagy erdőben, vagy farmon, segíthet megszerezni azokat a hiányzó tapasztalatokat, melyek a városi és elővárosi fiataloknál -  akiknek az elméje túlságosan sokáig volt kitéve a vásárlóutcák, videojátékok és a televízió hatásainak -, már elveszett. Harmadszor, a tanulás ütemének lelassításával figyelmességre nevelnek, hogy egy mélyebb megértést tegyenek lehetővé. Negyedszer, indítékot szolgáltatnának a hallgatóknak, hogy meg akarják tanulni azokat a dolgokat, amik különböző tantárgyak ismeretét kívánják meg. Ötödször, ezek képesek lennének megtanítani az alapos terepmegfigyelés és helyszíntanulmányozás művészetét. Hatodszor, ezek megtaníthatják a hallgatóknak, hogy vannak olyan dolgok, amik nem ismerhetők meg, vagy nem mondhatók el egy hegyről, vagy folyóról - azok a dolgok, amik túl finomak, vagy túl erőteljesek ahhoz, hogy a tudomány, a nyelv és az intellektus hálója meg tudná ragadni őket. Ez bevezetné a hallgatókat a misztikumba és a megismerhetetlenbe egy részdiszciplína puszta ismeretlenei helyett. 
   Amit javaslok, szélesebb értelemben, az inkább olyan, mint az udvarlás az elme és a természet között, vagy talán olyan, mint az ébredés. Hiszem, hogy be kellene vezetnünk a hallgatókat a különös helyek és dolgok misztériumaiba, mielőtt hozzáférhetővé tennénk számukra az absztrakt tudásban rejlő erőt. Javaslom, hogy tűzzük ki célul a hallgatók felfegyverzését egy specifikus helyhez kötődő értékekkel és hűséggel, mielőtt felszerszámozzuk őket a világ megváltoztatásához. Javaslom, hogy biztosítsunk a hallgatóknak erősebb okot arra, hogy tudni akarjanak, miközben tisztességesebbé tesszük őket a tudás felhasználása szempontjából. Javaslom, hogy tegyük őket felelősségre vonhatóvá kis dolgokban, mielőtt kezükbe adjuk az teremtés kulcsát. 
   Az enyémhez hasonló javaslatok példái között találhatók Thoreau Waldenje, Aldo Leopold természettörténeti megközelítése, Annie Dillard Tinker Creek-beli tartózkodása, John Hanson Mitchell 15 ezer évet átfogó tanulmánya Massachusetts 1 négyzetmérföldnyi területéről, valamint William Least Heat Moon Chase County tanulmánya Kansasban, amit ő "egy mély térkép"-nek nevezet. S létezik az ősi kultúráktól származó tudás, ha hajlandók vagyunk megismerkedni vele, melyek között sok rendkívüli jártasságot tanúsított az elme és a természet "összekapcsolásában". 
   Van egy második és ezzel összefüggő javaslatom a diszciplináris beszűkültség és közönyösség legyőzésére, melyek túl gyakran jellemzik az akadémikus intézményeket. Alan Mermann (Yale School of Medicine) a problémát ezekkel a szavakkal írta le: 
   Alapos tanulmányok és pontos jelentések készülnek; írások publikálódnak neves folyóiratokban; de a problémák iránti elkötelezettséget jelző erőfeszítések bizonyítékai sajnálatos módon hiányoznak... Hosszú történetünk van arról, hogy elkerüljük az elkötelezettséget és áldozatot kívánó nem kellemes célokat... Könnyebbnek találjuk, hogy elménket és forrásainkat intellektuális problémák megoldására használjuk, mert akkor megszabadulunk azoktól a korlátoktól, amit kölcsönös függőségünk és személyes lekötelezettségünk jelentenek. 
   Alapjában véve igaznak hiszem ezt. Az oktatási intézmények és professzionalizált tudósok valóban hajlanak arra, hogy elzárják magukat a körülöttük levő nem kellemes és kevés jutalmat ígérő kihívások elől. S amikor bekapcsolódnak ezekbe a kihívásokba, ezt "kutatás"-ként teszik, nem pedig komoly erőfeszítésként valós problémák megoldására. 
   Ezzel szemben javaslom, hogy fiatal embereket és oktatókat vonjunk be valós problémák megoldására irányuló erőfeszítésbe. Nem azt javaslom, hogy az ilyen erőfeszítések csupán "alkalmazott" projektek legyenek, hanem módok arra, hogy a tanulást az alkalmazással integrálják. A lehetőségek körülöttünk hevernek. Jóformán minden iskola és felsőfokú oktatási intézmény olyan helyeken található, melyek lassan elveszítik biológiai sokszínűségüket és a megfelelő megélhetést biztosító eszközeiket; olyan vidéki és városi helyeken, melyek egyaránt szennyezettek, kiszipolyozottak, és egyre inkább gazdátlanok. Mit tudunk, ami helyreállíthatná az ilyen helyeket? Hogyan lehetne a valós problémák megoldására irányuló erőfeszítéseket a hagyományos tanterv részévé tenni? Hogyan változtathatná meg az oktatás szervezését a problémák megoldásának tantárgya? 
   A problémamegoldás megkívánja az intézeti rugalmasságot és kreativitást, és a helyi közösségek bevonását.  Mely másfelől elkötelezettséget előfeltételez az emberek hosszú távú jólétét szem előtt tartva. Ez a kizárólag osztályokban, laboratóriumokban és könyvtárakban  történő oktatás meghaladott nézetének legyőzését igényli. Megkívánja annak a lehetőségnek az elismerését, hogy néha akkor következik be a legmélyebb, legélesebb tanulás, amikor más-más tudásmezővel rendelkező különböző emberek csatlakoznak egymáshoz közös erőfeszítésre, hogy teljesítsenek valamit, amit meg kell tenniük. Amikor ezt teszik, olyan kommunikációs módokat fedeznek fel, amit a diszciplináris oktatás egymaga nem képes produkálni. Gyorsan megtanulnak különbséget tenni, hogy mi a fontos és mi nem. A hallgatók és oktatók egyaránt felfedezik, hogy kompetensek olyan dolgok megváltoztatásában, amik egyébként megváltoztathatatlannak tűnnek. 
   Nem valószínű, hogy a közeljövőben feladnánk a diszciplináris tudást, és nem is javaslom, hogy ezt tegyük. Amit én ajánlok, az az, hogy keressünk módokat arra, hogy a diszciplináris tudást a természeti világ mélyebb megtapasztalásába ágyazzuk be, miközben helytállóbbá tesszük azt korunk nagy problémáihoz való viszonylatában. 
A részlet
David Orr: Earth in Mind című könyvéből származik
(Washington, DC, Island Press, 1994)
Fordította : Schmidt Sára