A honfoglalástól
az ATOMKORIG 
 
BESZÉLGETÉS R. VÁRKONYI ÁGNES TÖRTÉNÉSZ,
EGYETEMI TANÁRRAL MAGYARORSZÁG TERMÉSZETI
ÉS TÖRTÉNELMI MÚLTJÁRÓL 

 

 
 - Elmondok egy idézetet: "Nem győzök csodálkozni azon, hogy egyes fák ismerete teljesen elenyészett, még a nevüket is elfelejtették az emberek." Vagy egy másik idézet: "Ó jaj, hogy eltűnt minden, mit úgy ismertem én, mint akár a tenyerem. Az emberek, s a táj, amelyet úgy szerettem, gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen, erdőt irtottak erre, amott bedőlt major, s ha a régi patakunk is másképp folyna itt, mint hontalan, csak nézném eltűnt fodrait." Mindenki azt mondja, hogy ez egy XX. századi kusza gondolat. Pedig nem így van, mert az elsőt Pliniusz írta, az ókor nagy természettudósa, a másik pedig a XII. században Walter von der Vogelveit egyik szép verse. Mind a kettőben azt látjuk, hogy már akkor sajnálják a természet pusztulását, és valahogy visszajeleznek, hogy ez nagy veszedelem. 
- Voltak a történelmi időkben is nagy ökológiai katasztrófák? 
- Természetesen voltak, de olyan jellegű természetpusztulás és olyan jellegű óriási kihívás mint ami manapság az emberiséget éri a természet pusztulásával, még nem volt. Az emberiség öntudatának pillanatától kezdve tudatában volt annak, hogy a természetbe nem lehet vég nélkül és gátlástalanul beavatkozni. Ezt a megfelelő civilizációs szinteken mindig érzékelte. 
- Akkoriban milyen korlátok voltak? 
- Már a történelem előtti népek mítoszaiban megtaláljuk a korai természetvédelmet, ilyenek például a famítoszok. Aki a fát tördeli, pusztítja, azt valami nagy baj fogja érni, például megharagszanak az esőistenek és nem lesz eső a földön, vagy terméketlenség sújtja a közösséget. Afrikai népek mítoszaiban találjuk azt, hogy aki egy pálmafát kipusztít, az olyan, mint egy anyagyilkos, hiszen a tápláló erőnket öli meg. Ezek a tilalmak gyakorlatilag a kultúrába kódolódtak be. 
Megjelenik a természethasználat önkorlátozásának más fajtája is. Agricola, a XVI. századi orvos és a bányászat kiváló ismerője vetette papírra  a következő gondolatsort, amit akár XX. századinak is vélhetnénk. Azt írja: "Nagyon sokan kárhoztatják a bányászatot, mert felsérti a földet, kiirtja az erdőt, az ércmosáshoz vízre van szükség, tehát beszennyezi a folyókat, és ahol bányásznak, ott kipusztulnak a madarak, az emberek elvesztik az életlehetőséget. Mit tegyünk? Hagyjunk fel a bányászattal? Nem, hanem meg kell ismernünk a természet törvényeit és alkalmazkodnunk kell a természethez." S itt a XVII. században már megjelennek ezek a gondolatok, amit talán Beeten fogalmazott meg legrövidebben: a természettel csak együttműködni lehet. A természetet nem lehet legyőzni. 
Ha a XX. századra ugrunk vissza, és azt vizsgáljuk, hogy mi az oka annak az irtózatos nagy közönynek, természetpusztításnak, felelőtlenségnek,  az önkorlátozás hiányának, akkor ennek talán az egyik oka az, hogy elfelejtette az emberiség ezt a sok-sok évszázados, évezredes tapasztalatot. 
- Találkoztam nemrégiben Mária Terézia erdőtörvényével. Döbbenetes volt számomra, ismerve az akkor készülő erdőtörvény-tervezeteket és a használatban lévő erdőtörvényeket, hogy mennyire korszerű volt. 
- Ugye ez az erdőtörvény 1769-ben jelent meg, és nem sokkal később azután Erdélyre is megszületett már, II. József hozta ezt az 1781-es erdőtörvényt. Gondoljuk csak meg, hogy a XVIII. században Magyarországon 80 év alatt megháromszorozódik a népesség-szám. A négymilliós népességből kilenc és félmillió lesz. A XVIII. században mindenütt végbemegy az energiaváltás. Fatüzelésről áttérnek a széntüzelésre. Ez a XVIII. századi Magyarországon nem megy végbe, bár elméletileg már tudják és ismerik a szénlelő helyeket is. Négymillió ember helyett kilenc és félmilliónak kellett a tüzelőjéről, a házának a felépítéséről gondoskodni. Ez micsoda erdőpusztítással járt. Itt egy nagyon komoly ökológiai katasztrófa jelenségei tűnnek fel a XVIII. században. Az ipar ugrásszerű fejlődése is óriási mennyiségű fát igényel. A kormányzat a XVIII. század közepéig ösztönzi a hamuzsírfőzést. Ez viszont a bükkerdőket borzasztó méretekben pusztítja. A szénégetőkben óriási nagy a kereslet. Egész Magyarországon a faszénégetők kecskét tartanak, a kecskék pusztítják az erdőket. Mária Terézia már azon gondolkozott, hogy ki kellene irtani a kecskéket az erdőpusztulások miatt. Ezt az erdőtörvényt nagyon válságos állapotban hozták meg, de nagy tévedés azt gondolni, hogy előtte nem volt Magyarországon erdővédelem. Például a székely falutörvényekben a XVI. századtól a XIX. századig nagyon szépen végigkísérhető, hogyan óvták erdeiket. Érdemes azt megemlíteni, hogy minden egyes falutörvényben leszögezik azt is, hogy ezt az erdőt mi csak használatra kaptuk, meg kell óvni az utódainknak, az unokáinknak. 
- Bárki, aki most ökológiával foglalkozik, az egyik legfontosabb feladatnak tartja, hogy hazánk erdősültségét növelni kellene. 
- A Kárpát-medence nagyon egységes ökológiai rendszer, sajátos ökoszisztéma. Az erdők és a vizek kölcsönhatása és egysége itt évszázadokon át ökológiai egyensúlyt tartott fenn. Ha ez megbomlik, akkor ennek igen messzeható következményei lesznek. Már a XIX. században kisebb ökológiai egységeket, a Balatont és a Bakonyt vizsgálva Rómer Flóris elmondja azt, hogy a bakonyi erdőpusztítás következményeként a Balaton vize is csökkenni fog. Mikor következnek be nagyobb erdőpusztítások? Általában gazdasági váltások idején, a népességszám növekedésekor (az egy nagyon fontos tényező) vagy a tulajdonváltások idején. Varga Dénes nagyon világosan ábrázolta azt, hogy a XIX. század közepén, a jobbágyfelszabadítások után milyen óriási erdőpusztítás következett be Magyarországon. Nagyon komoly harcokat vívtak azért, hogy ezt megállítsák. 
Nemcsak arról van szó, hogy az ország kincse az erdő, hanem arról is, hogy az erdőpusztulás többek között például az árvizek egyik okozója is, hiszen az erdőség tartja fenn a hegyoldalakon a vizet, és hiányában hirtelen zúdul le a víz. Azután az éghajlatra is befolyással van. Az 1860-as, 70-es években pl. az Akadémián nagyon heves és éles viták voltak arról, hogy az erdőpusztulásnak az éghajlatra milyen következményei lesznek. 
- Honfoglaló őseink vízzel sokkal jobban borított területeket találtak itt annak idején. A múlt században elkezdődtek a nagy folyószabályozások és lecsapolási munkák, amelyeknek következtében a jelenlegi Alföldkép, Hanságkép kialakult. 
- Az a közvélekedés, hogy itt csak a XIX. században kezdődtek el a vízlecsapolások, folyószabályozások, nagy tévedés. A Kárpát-medence sokkal gazdagabb volt vizekben, vízzel borított területekkel. A középkorban vagy a honfoglalás idején az itt élő ember nagyon jól megtanult együtt élni a folyókkal. Andrásfalvy Bertalan például kimutatta, hogy a Duna menti népek, alkalmazkodva a folyók áradásához, fokos vízgazdálkodást vezettek be, vagyis az áradást elvezették és szétterítették az árterületen. Ez nagyon nagy haszonnal járt, hiszen a halgazdagságra nagyon jó hatással volt és a rétek termékenységét is fokozta. Ezeket a technikákat például megtaláljuk a part menti népeknél és másutt is, nemcsak Magyarországon. 
- Sőt, ha jól tudom, az ókori Egyiptomban is. 
- Pontosan erről van szó. Érvényesült az az alapelv, hogy a természetet legyőzni nem lehet, csak alkalmazkodni hozzá és együtt élni vele. Ugyanakkor a XVIII. században nagyon furcsa dolog történt. Egy abszolút jóindulatú tudományos elgondolásból elkezdték a folyókat szabályozni. Az ott lakók ez ellen nagyon erőteljesen tiltakoztak. Azt mondták, hogy ebből nagyon nagy baj lesz, hiszen a gát nem tudja fenntartani a lezúduló vizet, ha a Duna vízszintje  6 métert emelkedik. Azonkívül nem folyik vissza a víz, tehát  posványos területek képződnek. Mindezekkel szemben azonban két alapelv érvényesült. Egyrészt a folyókat kellett a közlekedésre alkalmassá tenni, a másrészt pedig termőterületet kellett nyerni. Hasonlóképp, amikor Dréger Sámuel elkészítette a Balaton lecsapolási tervét, akkor ezt a tervet a királynő aláírta, a környékbeli vármegyék mind helybenhagyták, és kiszámították, hogy ennyi és ennyi termőterületet nyernek. Gyönyörű volt papíron. Szerencsére ennek a tervnek a megvalósítására nem volt elég pénz, így a Balaton megmenekült. Ugyanakkor nagyon sok helyi vízszabályozást végeztek. Nem ökológiai rendszerben gondolkoztak, hanem itt is csináltak egy kis átvágást, ott is csináltak egy kis átvágást. A XVIII. század végén már nagyon komoly árvizek vannak, megszaporodnak az áradások, de ugyanakkor aszályos évek is jönnek.  Az aszály már azt jelzi, hogy az a kárpát-medencei ökoszisztéma, ami a vizek és az erdők kölcsönhatásából itt éveken, évszázadokon vagy évezredeken át működött, valahogy megbomlott. Ezek után az aszályos évek egymást követték. Természetes, hogy az éghajlatváltozással is számolni kell. Széchenyi írásaiban pl. gyönyörű és nagyon lényegre törő észrevételeket olvashatunk, hogy mennyire tönkrement az ország természeti környezete. Amikor 1846-ban a Tisza-szabályozást elhatározzák, ugyancsak Széchenyinél olvassuk, hogy a vízszabályozást nem szabad csatornaépítés nélkül végrehajtani. Sajnos ezt nem tudták az eredeti terveknek megfelelően megvalósítani. Ennek aztán az lett a következménye, hogy hirtelen kivédhetetlen árvizek zúdultak az Alföldre. 
- Mi lehet az oka annak, hogy a mai politikai döntésekben nincs meg az a tudás és tapasztalat, amit a kultúra, a történelem, a természetismeret, a költészet, az irodalom felhalmozott évezredek óta? Ma mindenféle politikai vagy gazdasági döntésnél kizárólag az úgymond gazdasági racionalitás az, ami működik. 
- Itt valamikor a XIX. században szakadt meg az a folyamat, amikor a kultúrába kódolt természetismeret is érvényesült és érvényesült az az önkorlátozási rendszer, ami tulajdonképpen lehetővé tette, hogy az ember ne pusztítsa el a környezetét. A nyugati országokban, Angliában, Franciaországban, Németországban, de Finnországban is a XIX. század közepétől kezdve nagyon sok tájvédelmi törvényt hoznak, igen keményen védik a  természeti környezetüket. Magyarországon ez a törvényalkotás elmarad, ezért a XX. században nagyon sok példát látunk arra, hogy abban a percben, amikor felmerül, hogy például ,kérem szépen nem szabad a Badacsonyt elhordani, mert ugye ott milyen jó bazaltkövek vannak', akkor az az ellenérv, hogy hát ez gazdasági érdek, és a vállalkozó, aki onnan hordja a köveket, tulajdonképpen munkát ad az embereknek. Herczeg Ferenc volt az, aki hevesen kikelt ellene, végül is sikerült megvédeniük, ugye ez a vita rendkívül tanulságos. 
Konrad Lorenznak van egy nagyon találó megfogalmazása, hogy a kultúra tulajdonképpen felhalmozott tapasztalat. Ez a kultúrában felhalmozott tapasztalat  a tizenkilencedik század második harmadában valahogy elhalványult és elveszett. Kialakult az az elképzelés, hogy az ember mindenre képes, és a technikai fejlődés lehetővé teszi azt, amit  a huszadik században lebontva és leegyszerűsítve úgy fogalmaztak meg: az ember legyőzi a természetet. Naponta tapasztalhatjuk, hogy az ember nem tudja legyőzni a természetet, az ember csak együttműködni tud a természettel. Van arra mód, hogy alkalmazkodjon és a régi tapasztalatokat az ember figyelembe vegye. Hogy miért nem történik ez meg manapság? Mert mindig rövidtávú tervek készülnek hosszú távú tervek helyett. Valahogy a politikának nincs rá ideje, nagyon sietős, nem veszi figyelembe a tudomány tapasztalatait. Érdekes, hogy az ifjúság megérti. Valahogy a politikának egy kicsit komolyabban kellene venni minket, léha tudósokat is. 
A beszélgetést Mangel Györgyi készítette 

és a Magyar Rádió Ökológiai Akadémia című műsorában hangzott el.