Az ezredforduló küszöbén átlépve  
az emberiség a hétköznapi életvitel új szokásaira igyekszik rávezetni gyerekeit. Világszerte felismertük, hogy a hétköznapi életvitelünk tarthatatlan. A fenntarthatóság vált az emberiség és a bioszféra közös sorskérdésévé. Eltűnik a sokféleség a természetből, mert egyetlen faj zsarnokként kiszorítja utastársait a Föld űrhajóról. Életviteli szokásaink evolúciós szempontból jövőtlenek, a jelenünket is sötét árnyékba vonják. 

A féktelen energiahasználat, a növekvő hulladékhegyek, a levegő és a víz szennyezése, a pusztuló természet, a felmelegedő klíma, a növekvő agresszió, a bűnözés és az etnikai-vallási türelmetlenség a fürgén szaporodó emberiség problémahegyének részei. Az emberiség örvénylő csődbe vezető szokáskészlete a fogyasztói társadalom pazarlásra és féktelen tulajdonlásra csábító kultuszában gyökerezik. A növekvő válságtünetek világszerte kiváltják azokat a védekező reakcióinkat, amelyek e végzetes környezeti válsághatások ellensúlyozására, mérséklésére és végül is megelőzésére irányulnak. Egészségünket, a földi bioszféra minden élőlényét létében fenyegetik civilizációs bűneink, amelyek a hétköznapi életvitelünk következményei. 

Az életvitel a személyes életregényünk része,  
olyan tanulási eredmény, amely az adott kultúrákban nemcsak a hagyományok, hanem a spontán és a tudatos nevelő hatások összetevőjeként alakul ki. A környezeti szocializációs folyamatban utódaink megtanulják szüleiktől - elsősorban utánzásos, modellkövetéses mechanizmusokkal -, hogyan viszonyuljanak környezetünkhöz, annak természeti, épített, ember által megalkotott és társas vonatkozásaihoz. 

Az elsődleges szocializációs folyamatok során a szülők magatartási mintáját vésik be a gyerekek. Ezek a minták a környezeti értékek, az anyaghoz, a növényekhez, az állatokhoz fűző kapcsolatok, a fogyasztás és a termelés attitűdjei, az élethez és az élőlényekhez kötő viszonyulások. A családi nevelésben a szülők intuitív módon megerősítik gyermekeikben saját értékrendjüket és büntetik a szerintük normasértő, normaszegő megnyilvánulásokat. Gyermekeink környezeti szokásaik által elsősorban a mai felnőtt generáció környezeti értékrendjét követik, annak minden hibájával, ellentmondásával együtt. Ezt a szocializációs folyamatot hatékonyságában csökkenti, működésében megzavarja a családok nevelési diszfunkciója. A családon belüli minta- és értékkövetést ellehetetlenítik a családok válságjelenségei, a megoldhatatlan konfliktusok, a széteső és megbomló családok érzelmi és kapcsolati zavarai. A család szociális és mentálhigiénés egészsége a korai környezeti szocializáció alapvetően fontos feltétele. 

Könnyen belátható, hogy a szülők életviteli mintái tartósan és meghatározó módon vésődnek be a gyerekeik szokáskészletébe, mégha azokat későbbiekben az új értékrendet teremtő generáció bírálja és megváltoztatja is. A családokon belüli érték- és szokáskonfliktusok mélyén mind gyakrabban jelentkeznek a környezeti vonatkozások. Ha a mai felnőtt nemzedék általában környezetközömbös, környezetszennyező, a természeti erőforrásokat tulajdonának tartja, életvitelével önző módon a pillanatnyi szükségleteinek él, képtelen a tényleges önkorlátozásra, akkor ez a magatartásforma a gyerekekben tovább öröklődik (szocio-kulturális öröklődés). 
 
A kelet-európai országok modernizációjában  
ma fontos szerepet játszó gazdasági növekedés nehezen kezelhető konfliktusokat okoz azáltal, hogy a fogyasztói ideálok összeegyeztethetetlenek a józan önkorlátozást hirdető, az ökológiai szempontból fenntarthatóságot garantáló életviteli modellekkel. Magyarországon (is) az emberek ma gazdagabbak szeretnének lenni, elsősorban a szó tárgyi értelmében, ami még több árufogyasztást, nergia-felhasználást és ezek következtében fokozottabb környezetterhelést jelent. Emellett amíg nem szervül Magyarország az Európai Közösség rendszerébe, addig könnyen válhatunk a korszerűtlen és környezetünkre veszélyes technológiák piacává. A környezetkultúra érdekében önkorlátozást és fogyasztási önmérséklést javasló környezetpedagógia a rendszerváltás hevületében kimelegedett tömegek számára ellenszenvet vált ki azáltal, hogy az emberek a környezettudatos életvitelt azonosítják az egykori gyűlölt szegénységgel. 

A környezeti nevelés sajátos szocializációs nyomása konfliktusokat gerjeszt a társadalom különböző értékeket és érdekeket képviselő csoportjai között, és megterheli a felnőtt és a gyermek nemzedék kapcsolatát, magát a szocializációs mechanizmust is. Sohasem tapasztalt generációs bomba ketyeg a mélyben, amelynek töltését a mai serdülők felismerése adja: szüleik felelősek a környezet válságjelenségeiért, a hanyatló egészségállapotért és a társas környezet betegségtüneteiért. A felnőtt normákkal szembeforduló tizen- és huszonévesek indulatai keservesen megnehezítik a környezeti nevelést. 

Amint belátható, a környezeti nevelés konfliktusok sokaságát idézi: szelet vet és vihart arat, legkevésbé a szelíd erdei tisztás idillje, inkább csataterek és személyes drámák kavargása. 
 

A környezeti nevelés társadalmi üggyé válik,  
amelynek egyik feladata segíteni a különböző csoportok konfliktusainak kezelését. A környezeti nevelés célja a környezettudatos magatartás, a környezetért felelős életvitel elősegítése, hogy fenntartsuk és javítsuk az emberi élet minőségét. Tágabb vonatkozásban a környezeti nevelés a globális bioszféra megőrzését és fenntartását célozza. 

A környezeti nevelés kifejezést gyakran a környezetvédelmi, esetenként az ökológiai nevelés szinonímájaként használják, jóllehet az utóbbi általában a természettudományoknak - elsősorban az élettudományoknak - a természeti környezet fenntarthatósága szempontjából való tudományközi megközelítése, amely nem mindig számol az emberi tényezők hatásaival. 

A környezeti nevelés a magatartás, a hétköznapi életvitel formálására, megváltoztatására is irányul, ez (is) megkülönbözteti a nevelés minden más formájától. A megfelelő ökológiai kultúrát képviselő életvitel kialakításához nem elegendőek pusztán kognitív hatások és követelmények. Az ökológiai és humánökológiai kultúrát képviselő életvitel egyúttal az egészséges élet és az együttélés lehetősége is. 

A nevelési kutatások eredményeinek elemzése (Hines 1984) azt mutatja, hogy a környezettudatos életvitelt tanúsító személyek ismerik a fontosabb környezeti fogalmakat, az aktuális környezetvédelmi problémákat és tennivalókat, ismerik az adott probléma megoldásához használható cselekvési stratégiákat, hisznek a tevékenységük jelentőségében, elkötelezettek a cselekvésben és gyakorlatuk van az önálló cselekvésben. 

A kutatások adatai azt mutatják, hogy a környezet kognitív ismerete a környezetért felelős magatartás szükséges, de nem elégséges feltétele. A környezetvédelmi problémák ismerete, az ezzel kapcsolatos elemző és értékelő képességek, a megfelelő cselekvéssel kapcsolatos attitűdök és értékek is szükségesek az egyéni, felelős cselekvéshez (Hines és mtsai 1986). 

Miközben sodornak bennünket a különböző társadalmi minták, lehetőségünk van az életvitelünk tudatos befolyásolására is. Gondolkodásunk, akaratunk és mindennek alapjaként a megfelelő környezeti erkölcs és ökológia kultúra talán visszafordíthat bennünket a zuhanásban. 
 

A környezeti nevelés gyakorlata  
az 1980-as években (elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában és Kanadában) kölcsönhatásba került a tudomány-technológia-társadalom (STS) és a globális nevelés irányzataival. A 90-es évek óta világszerte terjedőben van a környezeti nevelés kitágított értelmezése, jóllehet még érzékelhető, hogy a környezeti nevelők jóval nagyobb része a természettudományos tanárképzésből, kisebb része a társadalomtudományok területéről érkezik. A környezeti nevelők hangsúlyozzák a tantárgyi integráció jelentőségét, e téren már lerakták a fogalmi alapokat, és jól működő módszereket fejlesztettek ki. 

Magyarországon a Környezetvédelmi Törvény (1995. évi LIII. Törvény a Környezet Védelmének Általános Szabályairól) 54. § 1. cikkelye rögzítette: 

"Minden állampolgárnak joga van a környezeti ismeretek megszerzésére és ismereteinek fejlesztésére". A törvény a továbbiakban kifejti, hogy a környezeti nevelés az iskolarendszeren belüli és azon kívüli formáiban elsősorban állami és önkormányzati feladat. 1992-ben megállapodást kötött a környezeti nevelés közös koordinálására a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium. 

A kilencvenes években Magyarország környezeti nevelése robbanásszerű fejlődésen megy át. Több, tíz országos egyesület foglalkozik a környezeti neveléssel, az oktatóközpontok hálózata országos szövetséggé erősödik, a nemzeti parkok pedagógiai tevékenysége növekszik, hírlevelek, rádió- és tv-műsorok szakosodnak e témára, évente ezernyi pedagógust ér el valamilyen környezetpedagógiai továbbképzés, rengeteg könyv és tanulmány jelenik meg, felfigyel e folyamatra a sajtó és a vállalkozói szféra is. A döntő fordulat azonban az a tény, hogy az országos érvényű közoktatási dokumentumban, a Nemzeti Alaptantervben önálló kereszttantervi fejezet a környezeti nevelés, amely ezáltal a közoktatás teljes rendszerében kötelező nevelési terület, minden iskola helyi pedagógiai programjának része lesz 1998 őszétől. 

Elismeréssel fogalmaznak e folyamatról a nemzetközi szakértők is, akik felismerik, hogy a rendszerváltozás gazdaságot-társadalmat-közoktatást modernizáló folyamatai alkalmas terepet és időszakot kínálnak a helyi közösségek demokratizmusát, a környezeti értéktudatot és az életminőséget erősítő társadalmi szándékoknak. Mindehhez megerősítő Magyarország tudatos felzárkózási törekvése, az európai és a globális normákhoz való igazodás szándéka. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében létrejött Fenntartható Fejlődés Bizottságának Magyarország is tagja. A hazánkban is létrejött Nemzeti Fenntartható Fejlődés Bizottság országos szinten kezeli a környezetvédelem, a környezetpolitika és azon belül a környezeti nevelés lehetőségeit. 

A civil környezetvédő szervezetek százai és ezrei alkotják azt a társadalmi erőforrást, amely e folyamatot élteti. 

Környezeti szocializáció és a nevelés  
A környezeti nevelés a környezeti szocializációnak egy társadalmilag kontrollált, és összehangolást igénylő formája, amelynek a fenntartható fejlődést tekintve nincsen más alternatívája. Az összehangolást az egyes szocializációs színterek között nagyon nehéz megvalósítani, alig-alig vannak tradicionális modelljeink ahhoz, hogyan lehetséges a családi, az óvodai, az iskolai és a többi társadalmi hatást egymással összefüggésbe, harmóniába hozni olyan módon, hogy ne sérüljön a társadalom pluralizmusa, az egyének és a kisközösségek szabadsághoz és a demokráciához való lehetősége. A környezeti nevelés, mint szocializációs "nyomás" nem lehet terrorisztikus, a "zöld diktatúra" kényszerítő doktrínája, hanem olyan alternatív életvitel, amelynek értékrendje, tudományos argumentáltsága és lehetőségei csábítják, vonzzák a jövő iránt érzékeny, a harmóniát kívánó családokat. 

Az iskolarendszerű környezeti nevelés megvalósulhat a közoktatás keretei között, beleértve az óvodát, az általános- és középiskolát, a felsőoktatást, a speciális nevelést, az általános és a szakmai képzést. A környezeti nevelés beépíthető (integrálható) szinte valamennyi tantárgyba, de megjelenhet önálló, összegező tantárgyként is (pl. Ember és természet c. tantárgy). 

Az iskolarendszerű környezeti nevelés célját, tartalmát és követelményeit, a kívánatos attitűdöket és értékeket a Nemzeti Alaptanterv kereszttanterve, valamint több műveltségterület tananyaga, fejlesztési és minimális követelményei tartalmazzák. 

Jóval heterogénebb és differenciáltabb az iskolán kívüli környezeti szocializációs hatások sokasága - ezek a háztartás és fogyasztás, a munkavégzés, a szabadidő és rekreáció tevékenységformákon keresztül kiterjedhetnek a társadalom szinte valamennyi területére, a kultúra egészét átitathatják. Szocializációs szempontból ez a családok és a közösségek attitűdjei áthangolásával, önismereti kihívások és a környezeti tudatosság konfrontációival keltenek kognitív disszonanciákat. Ezeknek a disszonanciáknak a mechanizmusa feszültségeket kelt: a folyamat során az emberek rádöbbennek arra, hogy ismereteik nincsenek összhangban a cselekedeteikkel: tudják, hogy amit tesznek, azzal károsítják, szennyezik a környezetet. Ezt a felismerést nehéz tartósan elviselni anélkül, hogy ne lenne ennek önértékelési-értékelési vonatkozása. Ha sikerül elérni, hogy a környezetszennyezésért nemcsak büntetés jár, hanem a szégyen is hozzá tartozik, sikerül mélyebbre, személyesebb mélységekbe behelyezni a környezeti tudatosság rugóit. 

A családok, az egyes társadalmi csoportok nagyon sokféle, szerteágazó életviteli mintákat képviselnek, amelyekben meglepően különböző az ökológiai kultúra értékrendje, a környezeti tudatosság mértéke. A sokféle társadalmi csoport a társadalmi nyilvánosság színpadjai (is) kell, hogy találkozzék a környezetkultúra szükségességével. A tömegtájékoztatás, az írott és az elektronikus hírközlés, a művészet, a települések helyi információs felületei kell, hogy folytonosan és intenzíven foglalkozzanak a környezeti problémákkal és azoknak az emberi szokásokban való meghatározottságával. Rendkívül hatékony lehet e vonatkozásokban a helyi médiumok, a helyi sajtó szerepe. 

A környezeti nevelés terén a kilencvenes évek végén a "felülről" törvényileg szabályozott lehetőségek és az "alulról" civil erőkkel mozgásba hozott szándékok hosszadalmas, lassú és keserves egyeztetése, amelyhez nélkülözhetetlen a modern társadalomkutatás, a hatékony pedagógiai és andragógiai stratégia, a teljesítőképes menedzsment és a legszélesebb körű politikai támogatás. 

A tudományok képviselői, a nevelési mesterségek, az üzleti szféra, a tömegtájékoztatás művelői, és a politikacsinálók kerülnek abba a körbe, amelyet a közösségek, a családok és a gyerekeik alkotnak. A festői kép akár egy freskó is lehetne valamely nemzetközi szervezet posztmodern üveg-beton palotája ülésterme mennyezetén, amely vagy rövidesen szétmállik a környezeti katasztrófák forgatagában vagy fenntarthatóvá válik. Ez lenne türelmes és szépséges bolygónk egyik legnagyobb csodája. 
 

AJÁNLOTT IRODALOM: 
Juhász-Nagy Pál (1993): Az eltűnő sokféleség 
 Budapest, Scientia Kiadó 
Lükő István (1996): Bevezetés a környezeti nevelés 
 pedagógiai és társadalmi kérdéseibe 
 Sopron, Edutech Kiadó 
Havas Péter (1993): A környezeti nevelés néhány 
 pedagógiai elve és területei: Pedagógiai szemle/2. 
Lányi András (1997): Együttéléstan 
 Budapest, Liget Műhely Kiadó 
Scheibert Ferenc (szerk.) (1997): A környezeti nevelés 
 és a helyi tanterv 
 Budapest, Körlánc kiadás 
Farkas János (1995): Bevezetés a környezetszociológiába 
 Budapest, Műegyetem Kiadó