Végh Attila:  
Az átváltozás 
(Mikrokozmosz) 

AKI AZ IGNORANTIA NEVŰ KAKASÜLŐN HALLGATJA A RÉT HANGJÁT, ANNAK LEGFELJEBB KELLEMETLEN LESZ A TÜCSKÖK KRI-KRI-KRIJE. DE HA LESZÁLL ONNAN, S RÉSZRŐL RÉSZRE MEGTEKINTI E KIS VILÁGOT, AKKOR RÁJÖN, HOGY AZ ÉRTELEM MAGASLATÁRA JUT, AHOL A LEGPARÁNYIBB ÉLŐLÉNYNEK IS MEGVAN A PONTOS HELYE ABBAN AZ ÖRÖK RENDBEN,  
AMIT TERMÉSZETNEK NEVEZÜNK. 

(HERMAN OTTÓ)
 
 
A természetfilm fogalma mifelénk sokáig Homoki Nagy István állatfilmjeit jelentette. Ő úgy gondolta, az  állatok életét csak az emberdramaturgia teheti átélhetővé. Krimirendező volt: a vérengző farkas  ádázul üldözte az  ártatlan, kisírt szemű őzgidát, a gonosz vízisikló szemet vetett a kiszolgáltatott nádirigó fiókákra. A bűnös-áldozat toposz nem kegyelmezett: aki néző, velünk sír, mondta Homoki. 
A természet őt nem érdekelte, csak az emberi szív. Így használta ki, tartotta homályban a természetet.
(Ezt a vonalat ma is számos nyugati természetfilm folytatja, a meghatódottság ködében utaztatva az  árva mosómedve sorsán szenvelgő nézőseregeket.)
 Aztán jött a tudományos fordulat: az objektív közelítés érája. Precízen fényképezett, tudományos narrációval kísért természetfilmek születtek etológiáról, ökoszisztémáról. A modern természetfilm kritériuma a szenvtelen, pontos megfigyelői attitűd lett. A szív helyett az ész uralma. Antropomorfizmus helyett tudomány.
 Látható, hogy két végletről van szó. Ezek között az arany középút a Mikrokozmosz. (Középút-keresgélésről persze szó sincs. Az igaz nem a hamishoz méri magát.) Ennek a filmnek a tekintete tiszta, csodálkozó. s a csoda (talán transzcendens fényt is sugározva) megmutatkozik. A film alkotói tesznek a tudományosságra, de sírni sem akarnak; komolyan közelednek a témához, de nem tartják a távolságot; nem kívülről kezelnek, hanem belülről láttatnak.
Szöveg nem nagyon van, csak zene és képek. A kezdőkép egy rétet mutat, aztán a kamera zuhanni kezd, és hirtelen ott találjuk magunkat a rovarok életében. Ahol másképpen van minden: egy perc egy nap, egy hónap egy élet, egy esőcsepp zuhanó veszedelem, s mégis minden ugyanúgy van: a rovaroknak gondjaik vannak. A mikrovilág átélhető, emberi. Az antropomorf világ nem megmutatva van, hanem önmagából megmutatkozik. Újjá születnek a kis lények életére, élik ,emberi' gondjaikat. (Hogy mennyire hatott rám a film, azt abból vettem észre, hogy utána hetekig nem  ártottam a légynek sem. Valami »valaki?« megállította a mozdulatot.)
Pedig a témák szokásosak. De itt mást jelentenek: ami más filmekben ivadékgondozás, itt gyereknevelés, ami máshol csak egy galacsinnal birkózó csajkó, itt Szisziphosz.
A film végére nyilvánvalóvá válik, hogy mi az igazi antropomorfizmus. Milyen az a közelítés, amely nem ráerőlteti a világra az emberi szemléletet, hanem feltárulni engedi: a világ mélységesen antropomorf. Ez a talajszintre süllyedés voltaképp szellemi emelkedés. Olyan szintre, ahonnan az egyre kicsinyesebb gondjaiba belefáradt ember is átélheti: nem a mienk a világ. A birtokviszony öl, butít, ráadásul teljesen érdektelen. Ez a felismerés az önismeret egyik alapja. Lehet, hogy végül a rovarok adnak vissza bennünket magunknak?