Végh Attila:
Az átváltozás
(Mikrokozmosz)
AKI AZ IGNORANTIA NEVŰ KAKASÜLŐN HALLGATJA A RÉT HANGJÁT, ANNAK
LEGFELJEBB KELLEMETLEN LESZ A TÜCSKÖK KRI-KRI-KRIJE. DE HA LESZÁLL ONNAN,
S RÉSZRŐL RÉSZRE MEGTEKINTI E KIS VILÁGOT, AKKOR RÁJÖN, HOGY AZ ÉRTELEM
MAGASLATÁRA JUT, AHOL A LEGPARÁNYIBB ÉLŐLÉNYNEK IS MEGVAN A PONTOS HELYE
ABBAN AZ ÖRÖK RENDBEN,
AMIT TERMÉSZETNEK NEVEZÜNK.
(HERMAN OTTÓ)
A természetfilm fogalma mifelénk
sokáig Homoki Nagy István állatfilmjeit jelentette. Ő úgy gondolta,
az állatok életét csak az emberdramaturgia teheti átélhetővé.
Krimirendező volt: a vérengző farkas ádázul üldözte az ártatlan,
kisírt szemű őzgidát, a gonosz vízisikló szemet vetett a kiszolgáltatott
nádirigó fiókákra. A bűnös-áldozat toposz nem kegyelmezett: aki néző,
velünk sír, mondta Homoki.
A természet őt nem érdekelte, csak az emberi szív. Így használta
ki, tartotta homályban a természetet.
(Ezt a vonalat ma is számos nyugati természetfilm folytatja, a meghatódottság
ködében utaztatva az árva mosómedve sorsán szenvelgő nézőseregeket.)
Aztán jött a tudományos fordulat: az objektív közelítés érája.
Precízen fényképezett, tudományos narrációval kísért természetfilmek
születtek etológiáról, ökoszisztémáról. A modern természetfilm kritériuma
a szenvtelen, pontos megfigyelői attitűd lett. A szív helyett az ész
uralma. Antropomorfizmus helyett tudomány.
Látható, hogy két végletről van szó. Ezek között az arany középút
a Mikrokozmosz. (Középút-keresgélésről persze szó sincs. Az igaz nem
a hamishoz méri magát.) Ennek a filmnek a tekintete tiszta, csodálkozó.
s a csoda (talán transzcendens fényt is sugározva) megmutatkozik. A
film alkotói tesznek a tudományosságra, de sírni sem akarnak; komolyan
közelednek a témához, de nem tartják a távolságot; nem kívülről kezelnek,
hanem belülről láttatnak.
Szöveg nem nagyon van, csak zene és képek. A kezdőkép egy rétet mutat,
aztán a kamera zuhanni kezd, és hirtelen ott találjuk magunkat a rovarok
életében. Ahol másképpen van minden: egy perc egy nap, egy hónap egy
élet, egy esőcsepp zuhanó veszedelem, s mégis minden ugyanúgy van: a
rovaroknak gondjaik vannak. A mikrovilág átélhető, emberi. Az antropomorf
világ nem megmutatva van, hanem önmagából megmutatkozik. Újjá születnek
a kis lények életére, élik ,emberi' gondjaikat. (Hogy mennyire hatott
rám a film, azt abból vettem észre, hogy utána hetekig nem ártottam
a légynek sem. Valami »valaki?« megállította a mozdulatot.)
Pedig a témák szokásosak. De itt mást jelentenek: ami más filmekben
ivadékgondozás, itt gyereknevelés, ami máshol csak egy galacsinnal birkózó
csajkó, itt Szisziphosz.
A film végére nyilvánvalóvá válik, hogy mi az igazi antropomorfizmus.
Milyen az a közelítés, amely nem ráerőlteti a világra az emberi szemléletet,
hanem feltárulni engedi: a világ mélységesen antropomorf. Ez a talajszintre
süllyedés voltaképp szellemi emelkedés. Olyan szintre, ahonnan az egyre
kicsinyesebb gondjaiba belefáradt ember is átélheti: nem a mienk a világ.
A birtokviszony öl, butít, ráadásul teljesen érdektelen. Ez a felismerés
az önismeret egyik alapja. Lehet, hogy végül a rovarok adnak vissza
bennünket magunknak?
|